Yesterday

” Nem tudhatom kinek mit jelent a szerelem, de azt hiszem én megtaláltam az igazit a páromban. 
Írhatnék sablon szövegeket, hogy szerelem volt első látásra, és azóta is minden a legnagyobb rendben közöttünk, de ennél sokkal komolyabb a dolog. 

A kapcsolatunk 90%-ában minden a lehető legtökéletesebb. Elmondhatom hogy a szerelmem egyben a legjobb barátom. Ismeri minden titkomat, a múltam minden kis részletét, és ezekkel együtt elfogad. Minden percben képes az arcomra mosolyt csalni, és ha csak ránézek, le se lehet vakarni az arcomról az iránta érzett szerelmet. Mert így van, pontosan ezt érzem minden pillanatban. Imádom ahogy kinéz és ahogy Ő néz rám. Tudom, hogy bármikor számíthatok rá, mert már annyiszor bizonyította nekem, hogy az emberiség összes ujja sem lenne elég, hogy megszámolhassam. Akkora szerelemmel néz rám, amit csak a legromantikusabb filmekben látni, és ez nekem megadatott. Nem tudom mivel érdemeltem ki, de hálás vagyok a mindenségnek. KÖSZÖNÖM!

De persze ott az a maradék 10% is. Lehetne kifogás, hogy Nő vagyok, de persze ez nem elég. Sokszor vagyok hisztis, akár a semmiből vagy a semmiért. Ne haragudj rám ezért. Tudom milyen elviselhetetlen vagyok olyankor, de Te mégsem adod fel. Ha nincs kedvem megszólalni, vagy még puszit adni se, Te jössz, és próbálkozol, hogy minden újra a lehető legtökéletesebb legyen. Pedig nem könnyítem meg a helyzeted, de nem adod fel. Ezért neked vagyok hálás. KÖSZÖNÖM! 

Én pedig megígérem neked, hogy megváltozok, hogy az a 10 % is eltűnjön, és örökre olyan boldogok legyünk, amilyennek azt Te elképzeled. Szeretném veled megismerni a világot, átélni minden jót és rosszat. Megígérem, hogy túljutunk minden nehézségen, de ugyanakkora szerelemmel, és Mi leszünk a világon a legboldogabb pár. Mivel Te vagy nekem, és én vagyok neked. És ennél többet már nem is kívánhatnék. Minden reggel melletted szeretnék kelni, és este veled feküdni, életem végéig. Megtaláltam benned a jobbik felem, és a jövőmet. Semmi rossz nem történhet velem, mert itt vagy velem, és osztozol a fájdalmamban. Elhiheted, hogy nekem sincs annál fontosabb, hogy boldoggá tegyelek, ameddig csak élsz. Minden kis apró dolog miatt aggódni fogok, ezzel mutatva ki a szeretetem irántad. 
Egy valamitől azonban nem kell félned…Örökkön-örökké csak Téged foglak szeretni. Belevésted magad a szívembe.

Egy szóval az egész, ÉLETEM SZERELME VAGY, és köszönöm, hogy én is a tied lehetek!  “

“A puha homokban feküdve a nap sütötte a testem, az óceán apró hullámai nyaldosták a lábaim, és soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen jó dolgom lesz. Semmi másra nem vágytam, mint kiélvezni a nyaralás nyújtotta lehetőségeket.

2 hete hatalmas fordulatot vett az életem. Már 3 éve voltam együtt a barátommal, amikor születésnapomon, egy romantikus vacsora kíséretében Bálint megkérte a kezem. Ott térdelt előttem, és én a könnyeimtől meg se tudtam szólalni, de hihetetlen boldogságot éreztem. Letérdeltem mellé,a nyakába borultam, és nagy megkönnyebbülésére kimondtam, amit hallani akart. „IGEN.”

A gyűrű gyönyörű, főleg most, ahogy a napon megcsillan a gyémánt a közepén. Úgy döntöttünk, hogy egy előnyaralással ünnepeljük meg az eseményt, és nem is akármilyennel. Egy eldugott szigeten vagyunk valahol Ausztrália környékén, és az egész csak a miénk. Egy csodálatos fehér ház áll a parttól nem messze, ahol eltöltjük ezt a 2 hetet. Jobbat nem is kívánhatnék.

Bálint hirtelen felkapott és a tenger felé rohant velem, miközben én sikítottam.

-Kérlek, kérlek, tegyél le! Nagyon hideg lesz.

-Jót fog tenni. Lassan oda égsz a partra, és én nem egy rákot tervezek feleségül venni.

Nevetett magán és rajtam is, ahogy rúgkapáltam a kezében, de mintha meg se érezte volna. Végül egy nagy ugrással belevetett minket az óceánba. Időm se volt levegőt venni, így Bálintot lenyomva próbáltam a felszínre törni. Mikor már egy ideje csak én voltam fent, kezdtem aggódni, hogy túl erőszakos lehettem. Kristálytiszta volt a víz, mégse láttam semmit. A pánik lassan eluralkodott rajtam, levegőért kapkodtam, pedig nem én voltam az, aki elveszett az óceánba. Valami leterített a lábamról, így ismét a víz alá kerültem, és észrevettem, ahogy Bálint mosolyogva néz rám. Mikor végre mindketten meglettünk, neki támadtam.

-Nem vagy normális. A frászt hoztad rám. Így nemhogy rák feleséged, de semmilyen feleséged nem lesz.

A választ meg se várva visszaúsztam a partra, de sok esélyem nem volt, utolért.

-Cica, csak egy kis tréfa volt. Ne vedd ennyire komolyan! Egyébként is, megérdemelted a múltkori miatt.

Elfintorodott, én pedig elnevettem magam. Még mindig jó kedvre derít, amikor eszembe jut, hogy mit is követtem el. Leárazások voltak a boltokban, és jó baráthoz híven Bálint elkísért. Teljesen belemerültem a ruhák felpróbálásába, és amikor láttam, hogy mennyire elszaladt az idő, a jó darabokat megvettem és egyből rohantam is haza. Otthon felhívtam Bálintot, hogy mikor érkezik meg, mert akkor úgy készítem el a vacsorát. Én jót szórakoztam azon, hogy ott hagytam a pasimat a plázában egy kanapén, rám várva, de ő azóta is felhánytorgatja ezt nekem.

-Ne haragudj, de lásd be, hogy az viccesebb volt, mint ez.

-Pedig akkor már én is azon gondolkoztam, hogy belefulladtál a nagy ruhamennyiségbe, amit bevittél.

-Nő vagyok. Mindent fel kell próbálni.- megvontam a vállam, mintha az előbbi kijelentésem a legegyértelműbb dolog lenne a világon. – Most inkább menjünk be, kezdek éhes lenni. Remélem van étel a hűtőben, különben elküldelek halászni.

Rámosolyogtam, miközben ő rácsapott a fenekemre, és visszaindultunk vizesen a házba.

Pár óra múlva jól lakva feküdtünk kint az erkélyen egy hintaágyban, és a lemenő napot csodáltuk. Soha nem láttam életemben ennél szebbet. Az ég az óceánnal egybeolvadt, narancs, piros és sárga színben játszott. Nyugalom áradt szét bennem önfeledt boldogsággal. Itt fekszek az óceán partján, álmaim nyaralásán, álmaim házában, és álmaim férfijával. Mondja valaki, hogy nem én vagyok a legszerencsésebb nő a világon.

-Köszönöm, hogy itt lehetek veled. El se tudom mondani, mennyire boldoggá teszel. Megígérem, hogy én leszek a legjobb feleség, akit csak kívánhatsz magadnak.

-Ezt jól tudom cica. Ezért is veszlek el téged, és nem mást. Maradj itt, van még egy kis meglepetésem neked.

Majd felállt, és bement a házban. Elképzelni sem tudtam, milyen szebb ajándékot is kaphatnék még, azon kívül, hogy az életem része. Ökölben volt a keze és visszaült mellém. Megkért, hogy csukjam be a szemem, így csak az érzékeimre tudtam hagyatkozni. Megfogta a kezem, és ráakasztott valamit. Azonnal kinyitottam a szemem, és láttam, hogy egy kagylókból fűzött karkötő volt a csuklómon.

-Remélem tetszik. Akkor csináltam, amikor te elszunyókáltál a parton. Kifúrtam, és felakasztgattam őket. Ez mindig emlékeztetni fog az együtt töltött időkre.

Egyszerűen nem tudtam mit szólni. Bemásztam az ölébe, megcsókoltam, majd szorosan hozzá bújva hátradőltünk, és ismét csendben élveztük egymás társaságát és a naplementét.

Pár perc múlva, de lehet órák teltek el, pontosan már nem tudom, amikor Bálint az ölében felemelt, és bevitt a hálóba. Erőm se volt megmozdulni, így csukott szemmel hagytam, hogy rám adja a pizsamám, majd ő is bebújt mellém. Félálomban már csak arra tudtam gondolni, hogy ha minden napom így fog telni, semmi problémám nem lesz.

06:00. Az ébresztő szakított félbe. Hagytam, hogy a valóság beszivárogjon az elmémbe, és kiűzzön onnan minden szépet és jót. Micsoda álom! Férj, nyaralás, boldogság. Ehelyett albérletben lakok, dolgozni járok, és van egy macskám. Ezt a tündérmesét se rólam mintázták. Megráztam a fejem, hogy végre kitisztuljon, majd elindultam, hogy elkezdjek egy újabb napot a „paradicsomban”.

” Fel-alá rohangáltam a szobámban. Egyszerűen nem tudtam lenyugodni. Minden ruhámat felpróbáltam, a hajamat már vagy századjára csináltam újra, de mindig ugyanúgy néztem ki. Különlegeset akartam. Én akartam különleges lenni, mert ez az este is az lesz. Anya se volt a hasznomra, mert mindenre azt mondta, hogy remekül áll és így vagyok tökéletes. Nyugtattam magam, hogy annyira nem ronthatom el az estét. Végül is csak egy mozi lesz, semmi komoly…
Lassan lyukat vájtam a padlóba, amikor megszólalt a csengő. A pánik újult erővel tört rám, de rohantam is le a lépcsőn, mielőtt anya beinvitálja egy teára vagy egy bájos csevegésre. A kabátomat magamra ráncigálva nyitottam ki az ajtót, amin a lendület miatt majdnem kizuhantam. 

És akkor megláttam Őt. Blake Keller. 

Uralkodnom kellett magamon, hogy ne folyjak szét előtte. A hűvös szél ellenére csak egy vékony dzseki volt rajta, alatta egy egyszerű fehér póló, fekete nadrággal, mégis úgy nézett ki, mintha egy filmből lépett volna ki. A fekete haja a szokásosnál már hosszabb volt, ami miatt mindig késztetést éreztem arra, hogy kisimítsam a tincseit a szeméből. Mikor feleszméltem az ábrándozásból, rájöttem, hogy valószínűleg arra vár, hogy végre elinduljunk. Vagy hogy egyáltalán meg tudjak szólalni. Beköszöntem anyunak, de a választ már meg se vártam. 

Az út a moziig csak pár perc volt, aminek igazán örültem, mert a csend kezdett néha kínossá válni. Rájöttem, hogy nem is tudom, miket játszanak mostanában, így a döntést Blake-re bíztam. Megvettük a kötelező pop corn-t meg a kólát, és megkerestük a helyünket. Nem akartam hangosan csámcsogni, mert az mégis csak elég gáz lenne.
A film egészen elviselhető volt, körülbelül a feléig, amikor aztán megjelent minden fajta zombi, vér, gyilkolás, apokalipszis. Amit én mindig is kerültem. Próbáltam a figyelmemet másra terelni, de valahogy a szemem mindig a vászonra tévedt. Apró sikolyok hagyták el a számat minden félelmetes résznél, ami lehet, hogy másnak nem is volt az. És akkor hirtelen Blake magához ölelt, amitől egyből megszűnt a félelmem.. mert nem tudtam másra koncentrálni, csak a kezére a vállamon. Ezt vajon azért csinálta, mert tetszek neki, vagy csak látta, hogy mennyit szerencsétlenkedek? Ehhez hasonló kérdésekkel foglalkoztam, egészen addig, amíg a filmnek vége nem lett. Ha jobban belegondolok, semmire sem emlékszek, ami talán egy nyugodt éjszakához fog vezetni. 

A levegő már eléggé lehűlt, a kabátomat meg sikeresen a kocsiban hagytam, és sajnos már nem is ölelt át, amitől felmelegedhetnék. Aztán olyan történt, amit soha nem gondoltam volna, hogy nekem is részem lesz valaha ilyenben. Blake levette a kabátját, és rám terítette. Azt hiszem, ennél jobb estém soha nem lehet. A haza fele úton már feloldódtunk, sokkal könnyebben ment a beszélgetés és a nevetés, és már csak arra figyeltem fel, hogy megálltunk a házunk előtt. Most nem tudtam igazán, hogy mit kellene csinálnom. Az elköszönés mindig is egy kínos dolog volt. Vártam, vártam.. de semmi nem történt. Így mondtam egy sziát, és kiszálltam. Tudtam, hogy képes vagyok elrontani, pedig minden olyan tökéletesen alakult. De akkor valaki megfogta a könyököm.

– Nálad maradt a kabátom. – Óó, hát persze. Most már komolyan azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld. – Persze, maradhat, de ez legalább egy jó indok volt, hogy utánad jöjjek. 

És megcsókolt. Egyszerre volt gyengéd és érzéki. Pont olyan, amitől egyből szerelembe estem. Kiélvezve a helyzetet, belemarkoltam a hajába, ami miatt a csók szenvedélyesebbé vált. Mintha mindkettőnk élete a másiktól függne. Nem akartam, hogy ez az érzés valaha véget érjen. De túl szép volt, hogy ez így legyen. Elhúzódott, vággyal teli szemmel rám mosolygott, és visszaindult a kocsihoz. Én meg csak álltam ott, megsemmisülve, remegő lábakkal, egészen addig, amíg a kocsi el nem tűnt. Abban a percben nem lehetett nálam boldogabb ember.. és még a kabátja is nálam maradt. ” 

” Az életem a feje tetejére állt. 2 hónap és itt hagyom a megszokott környezetet, és egyedül kell boldogulnom a nagyvilágban. Munka, egyetem… minden, amit szívesen kihagynál az életedből. Ám minden rossz mellett megtalálható a jó is. Az én drága barátnőmmel az önálló, szülőktől mentes élet mégse lehet olyan szörnyű. Nem kell semmi rosszra gondolni. Jó kislányokhoz méltóan minden óránkra bejárunk, főzünk rendes ételeket és nem gyors kajával tömjük magunkat, rendben tartjuk a házat, és még csak meg se fordul a fejünkben, hogy kiélvezzük a város adta bulilehetőségeket… 😀 Remélem azért ti elhittétek, mert sajnos az én fejemben teljesen más él. 
Ezt a 2 nyugis hónapomat azonban beárnyékolja egy felhő. Egy fekete, hatalmas, Bálint nevű felhő, aki csak arra vár, hogy lecsapjon rám, és eláztassa az új cipőmet. A hibát egy bulin követtem el, nem is olyan régen. A társaság a megszokott, azonban a képben új fiúk is feltűntek. A hangulat, a zene és persze nem kevés alkohol megtette a hatását.. gátlásokat levetkőzve ismerkedtünk össze velük. Minden ott kezdődött, amikor valamelyik szerencsétlen felrúgott egy labdát a padlásra, amit aztán egyik se mert lehozni. A választás rám és Bálintra esett, aki jobban nem is félhetett volna. A bennem mélyen lakozó emberiség felszínre tört, megfogtam a kezét és együtt vittük le a labdát. 
Az este többi részét is főleg vele töltöttem. Beszélgettünk további italok fogyasztása közben, és én egyre jobban megkedveltem. Egy biztos volt, el tudta adni magát az embereknek. Ha a világ megmentéséről beszélt volna, én akkor is egész éjszaka elhallgattam volna. Imádtam a hangját. És elhittem, hogy egy ember lehet ennyire kedves és figyelmes. ( Csak úgy szólok, hogy nem. Szóval, ha ilyennel találkoztok, ne dőljetek be neki ti is. ) Tehát a buli ilyen fordulatot vett. Sőt.. pár óra múlva már a bejárati ajtónkat nyitottam. VELE.. Így van. Együtt voltunk éjszaka, de sajnos ki kell ábrándítanom mindenkit, aki szaftos pletykákra vágyott. De azért az tény, hogy ha tehetném, soha többet nem csókolóznék mással rajta kívül. És hogy milyen volt a reggel ?! Hogy ha egy filmben lennénk, akkor meghitt, szenvedélyes légkör lenne, és két szerelmes, akik között csak úgy izzik a levegő. De azért valljuk be, mégiscsak idegenek voltunk egymásnak. Szóval az elválás is hamar megtörtént. Ott ült a vonaton, én meg úgy éreztem magam mint egy szerelmes kislány, aki csak hónapok múlva láthatja újra élete értelmét. Hogy bíztam-e valami folytatásban ?! Lehet, de mégsem áltattam magam, mert nem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé a pofára esés. 

Azóta egy hónap telt el, és a dolgok jelentősen megváltoztak. Napi kapcsolatban állunk, de mégis olyan, mint hogy ha az az este meg se történt volna. Kiderült, hogy neki nem esik nehezére idegenek ágyában aludni, és nem veti meg a lányok figyelmét…akár többét. Bár mit is vártunk, férfiból van. Ez legalább megmagyarázza azt a jó csókot. Annyi biztos, hogy nem Bálint lesz, aki megváltja az életem és gyermekeim apja lesz… persze csak jó pár év múlva. De ha jobban belegondolok, új város, új élet, új lehetőségek. Fel a fejjel királylány! “

” 15 évesen a világ már felfigyelt rám. Újságokban , tévéműsorokban szerepeltem, és csodagyereknek neveztek. Reményt láttak bennem, hogy hírnevet hozok a mi kis városunknak. Születtek olyan könyvek is, amik az életemnek azt a részét firtatták, ami még be se következett. Nevetséges! Sose tartottam magam átlagon felülinek. Csak egy gyerek voltam, akinek az ideje nagy részét a balett töltötte ki. Természetesen imádtam. Jó voltam benne, de nekem ennyi elég is lett volna. Nem vágytam hírnévre, arra, hogy a világ bármelyik pontján felismerjenek. De elindultam már ezen az úton, és ez ellen nem volt mit tenni. 

Este 9 óra volt, és tél. Általában hamarabb végzek, de most a hétvégi előadás miatt tovább tartott a táncóra. Elköszöntem a többiektől, és gondoltam levágom az utat, ha már így elhúzódott az idő. Nappal kifejezetten szerettem ebben a ligetben üldögélni egy könyvvel a kezemben, és élvezni a napsütést, de így télen és éjszaka elég ijesztőnek hatott. Gondoltam 5 percet csak kibírok, amíg átvágok rajta. De az élet szeret beleköpni a levesünkbe. Pár fiatalt pillantottam meg a játszótéren. Nem akartam visszafordulni, hogy ne tűnjek gyávának és ne keltsem fel a figyelmüket. Reméltem, hogy észrevétlenül el tudok menni mellettük. Lélegzetvisszafojtva gyorsítottam a lépteimen. Istenem, csak mihamarabb jussak ki innen. Minél közelebb értem hozzájuk, annál kivehetőbbek voltak a szavaik, és annál egyértelműbb volt, hogy lecsúszott pár ital a torkukon. A sors újabb fintoraként felfigyeltek rám. Nem voltam olyan gyors, hogy kiérjek. Utolértek. Hárman voltak, az időjáráshoz képest alul öltözve. Az alkohol fűtötte őket. 

– Hello kislány! Van kedved játszani? – Hatalmas nevetésbe törtek ki, mintha ez akkora poén lett volna. Hát én nem nevettem. Nem akartam visszaszólni, nehogy azt higgyék, hogy ez felhívás keringőre. Azonban nem adták fel.

– Ne legyél ilyen szótlan. Szeretem, ha az én kiscicám hangos. – Újabb nevetés. – Nem gondolod, hogy túl sok rajtad a ruha? Vedd már le ezeket!

Dülöngélve, vihogva kezdték el letépni rólam a ruhákat. A sapkámat és a sálamat eldobálták, a kabátom gombjai is leszakadtak. A hideg azonnal megcsapott, mert a kabát alatt csak a balettruhám viseltem. Próbáltam ellökni magamtól őket, de ettől csak még erősebben szorítottak. Megfordult a fejemben, hogy kiabálok, de ilyenkor épp eszű ember nem jár a ligetben. Csak gratulálni tudtam magamnak.

– Hé ember, nézd már! Ez az a kiscsaj, akit az újságban láttunk. Már nem azért, de fullosabbnak gondoltalak. – Már a kabátomat is leráncigálták rólam, és ott álltam trikóban, rövidnadrágban és harisnyában. Nem tudtam, hogy a félelemtől vagy a hidegtől remegek. Képtelen voltam gondolkodni, a szó szoros értelmében lefagytam. Amikor jó viccnek tartották, hogy fogdossanak, beszálltam a lökdösődésbe, de így is erősebbnek bizonyultak. Hárman kezdtek el rám mászni. Az egyik a kezemet fogta össze a hátam mögé, a másik a nyakamat csókolgatta, a harmadik pedig megfogdosott, ahol még ért. Rettegtem. Nem tudtam mit tehetnék ellenük. Átfutott a fejemen a családom, hogy ez után milyen szenvedéseken kell nekik is keresztül menniük. Nem tetszett nekik az ellenállásom, a földre löktek. A kezembe azonnal belenyilallt a fájdalom, de a következő rúgásra nem számítottam. A jókedvük haragba váltott át, amit rajtam vezettek le. Ahol csak tudtak ütöttek, rúgtak, a hajamat tépték. A szememet elárasztották a könnyek. Képtelen voltam megmozdulni, már csak azt kívántam , hogy érjen véget ez a szörnyűség. Bárhogyan. A kívánságom be is következett. 10 perc “szórakozás” után megunták, és jobbnak látták tovább állni. Azt hitték meghaltam. Engem pedig ott hagytak, kiterülve a földön, vérben és hóban feküdve. Nem láttam lehetőséget a megmenekülésre. Vagy megfagyok, vagy a sérüléseimbe halok bele. A szememből csorogtak a könnyek, és az utolsó gondolat, ami átfutott az agyamon, az a sok életemről szóló könyv, ami feleslegessé vált, mert híres táncos helyett most 15 évesen reményekkel és álmokkal telve halok meg.” 

” Délután 4 óra van. A suliban ilyenkor már csak azok a diákok vannak, akiket a délutáni elfoglaltságuk is ideköt. Plusz én. Egyedül, egy nyitott könyvvel ( hogy ne tűnjek túl idiótának ) ülök az egyik padon, és a focistákat bámulom. Bár igazából csak az egyikről nem tudom levenni a szemem. Mindenki életében előbb vagy utóbb eljön az a pillanat, amikor elgondolkozik azon, hogy az idő milyen gyorsan telik, és akár egy szempillantás alatt mennyi minden változhat körülöttünk. És velünk. Ahogy nézem Őt, sose gondoltam volna, hogy ez nálam most fog bekövetkezni. Voltam már szerelmes, mindennél jobban. Ez az a fajta szerelem, amikor bármire képes lennél a másikért, amikor azt kívánod, bárcsak örökké tartana, amikor a rózsaszín felhőtől nem látod magad körül a világot. Azonban Vele más volt. Szerelmes voltam, azt hiszem, de a mostani viszonyokat nézve már nem vagyok teljesen biztos benne. Elhittem, hogy lesz jövőnk, és eljön az idő, amikor akadályok nélkül lehetünk együtt. Pár kedves szó, pár szép gesztus, és az a hatalmas vonzalom, amit egymás között éreztem volt az oka annak, hogy vakon megbíztam benne. De, mint a mondás tartja, semmi nem tart örökké. Meg kell tanulnod , hogy az életben semmit nem szabad komolyan venni, mert hatalmasat fogsz zuhanni és csalódni. De azt is be kell látni, hogy nem mindig könnyebb az agyaddal gondolkozni, miközben a szíved a végzeted felé húz. Én most az agyamra fogok hallgatni, és kizárok minden olyan gondolatot, ami vele és a múlttal kapcsolatos. Rájöttem ,hogy nem mindig éri meg megbocsájtani, mert természetesnek fogják venni, és a rossz újra bekövetkezik. Az, hogy fájdalmat okoznak neked. Be kell látni, hogy bármennyire fontos neked az a személy, nem lesz ott, amikor szükséged van rá, mert csak magát és a saját problémáit látja. Én mindig nehezen hoztam meg ezeket a döntéseket, de itt az ideje, hogy ezen tovább lépjek és másmilyen életet kezdjek el élni, mint amilyet előre elterveztem. Mégse bánom, hogy mind ez megtörtént. Megtapasztalhattam, hogy milyen az, amikor két ember között “szikrázik a levegő” , és amikor remegés fut át az egész testemen az érintésétől. Ha legközelebb szerelmes leszek, ezt akarom érezni. De most nézem Őt, aki mindezt képes volt nálam elérni, és elfogadtam, hogy a mi utunk ennyi volt, és el kell Őt engednem. Kettőnk közül ez biztos nekem lesz nehezebb feladat, de az utóbbi időkben lejátszott “csaták” is a döntésemet igazolják. Egy utolsó pillantás, egy utolsó elejtett sóhaj, majd a cuccomat összepakolva a hátam mögött hagyom az iskolát, és vele együtt Őt is. “

” A nyár utolsó napjai gyorsan elteltek, eseménytelenül. A szobámat rendbe tettem, minden a helyére került. Kisebb volt az előző szobámnál, de sok, felesleges cuccomtól megváltam. Az ágyam az ablak alatt volt, ami mellett még elfért egy asztal is. Egy doboz maradt , amiben a könyveimet tároltam. Anyu megígérte, hogy szerez nekik egy könyvespolcot, aminek nagyon örültem, mert mindig is vágytam egyre.

A virágoskertet is rendbe szedtem. Teleültettem a vásárolt növényekkel és virágokkal, amiket egy néni adott ajándékba nekünk, mert anyu megvizsgálta hétvégén. Gyönyörű lett. Kikapcsol közben az agyam, és nem gondoltam a közelgő iskolakezdésre és az azzal járó problémákra. Ezért szerettem kertészkedni. Megnyugtatott.

Nem voltam hozzászokva a korán keléshez, de első nap már hamar talpon voltam az izgalomtól. Fel-le rohangáltam a lépcsőn, semmit nem találtam, amire szükségem lett volna. Alig volt mit felvegyek, és a meglévő ruháim se passzoltak össze.  Anyut is felkeltettem hajnalban, hátha ő rakta el a cuccaimat. Nem nagyon foglalkozott velem, de amikor rájött, hogy nem hagyom békén, segített nekem. Én se értettem mitől félek ennyire, hiszen csak nem történhet olyan rossz dolog a suliban. Még időben sikerült elindulnom. Nem lett volna szerencsés máris elkésni.

Az iskolát nem mondanám nagynak, de ennyi embernek pont megfelelt. A falak zöldre és fehérre voltak festve, ami engem mindig a kórházra emlékeztetett. Eszembe jutottak azok a napok, amikor apu ágya mellett vártuk, hogy felépüljön. Próbáltam ezeket a gondolatokat kizárni, mert ha így haladok, meg fogok itt bolondulni. Az első utam az irodába vezetett. Szükségem volt az órarendemre és a szekrénykulcsra.

Matekkal kezdtem, ami így hétfő reggel nem volt a legelőnyösebb. Még megkerestem a szekrényem, ami az első emeleten volt. Kivettem a táskából a matek cuccaim, a többit meg otthagytam.

A terembe belépve mindenki kérdő pillantással fordult felém, de aztán folytatták az élménybeszámolóikat egymásnak. A legtöbb ember az iskola első hetén még izgatott, hogy találkozzanak azzal, akivel a nyáron nem sikerült, és elmondják, hogy nekik volt a legjobb nyaruk az egész suliból. Még akkor is, ha ehhez apróbb részleteket hozzá kell rakni.

Egyszemélyes padok voltak, és leültem az egyik üresbe, és vártam a tanárt. Nagyrészt csoportokban beszélgettek, de volt még egy lány, aki egymagában ült. Gyönyörű hosszú, barna haja volt, ami kiemelte barna szemeit. Ő se tűnt idevalósinak. Amikor észrevette, hogy nézem, rám mosolygott. Gondoltam, hogy oda megyek bemutatkozni, de akkor bejött a tanár és elkezdte az órát. Az idő csak ment, és fel se tűnt, hogy eltelt 45 perc, de azért nem bántam. Az ajtóban megállított az a lány, akit óra előtt néztem.

– Szia! Chloé vagyok. Látom, hogy új vagy, és ha bármi kérdésed van, vagy segítségre szorulsz, én itt vagyok. – Kedvesen elmosolyodott. Nagyon hálás voltam neki, hogy így fogadott, és hogy felajánlotta a segítségét. – Milyen órád lesz?

Elővettem az órarendet, és megnéztem.

– Biológia.

– Az szuper, mert nekem is. Ha gondolod, mehetnénk együtt.

Örültem, hogy vele vagyok biológián is, mert kedvesnek tűnt. Elcsodálkoztam, hogy egyedül ült, ahhoz képest, hogy milyen sokat beszélt.

– Nem kell idegesnek lenned. Ez a suli is ugyanolyan, mint az összes többi. Lesznek barátaid, de ellenségeid is. Ne foglalkozz a lenéző pillantásokkal, mert vannak lányok, akiket jobban érdekel más élete, mint a sajátja. De erre te is rá fogsz jönni. A fiúk bunkók és beképzeltek, de új játékként biztos érdekes leszel nekik. Ha megfogadod a tanácsom, nem dőlsz be minden szép szónak. – Rám kacsintott. Nem mondanám, hogy megleptek a szavai, de azért egy kicsit bíztam benne, hogy lesznek barátaim, és talán felkeltem valaki érdeklődését. – És mi az az ok, amiért egy ilyen eldugott kis faluba költöztetek?

– Anyukám megunta a nagyvárosi életet, békére vágyott, így átkérte magát ebbe a kórházba, és ide jöttünk. – Még ha nem is ez volt a legfőbb oka a költözésnek, nem hazudtam. Nem szerettem apu haláláról beszélni. – Én nem vagyok benne biztos, hogy olyan nagy változásokat fog hozni ez a falu, de persze bármi megtörténhet.

– Mi 1 évvel ezelőtt költöztünk ide a szüleimmel és az öcsémmel Kaliforniából. Mondhatjuk, hogy ugyanabból az okból, de a helyzetem nem sokat változott itt se, így nem bánom. A hírnevem ebben az iskolában sem nőtt, bár én próbáltam barátokat keresni. Remélem te nem fogsz elmenekülni mellőlem, akkor se, ha jobban megismersz.

Megnyugtattam, hogy valószínűleg ez nem lesz így, mert örültem, hogy valaki szóba állt velem. Szép lassan oda értünk a teremhez. A polcokon kitömött állatok bámultak rám, ami miatt sosem szerettem a biológiát. Leültem Chloé mögé, és tovább beszélgettünk. Egy 30 körüli tanár jött be, akit ugyanúgy nem érdekelt a nyári élmények, mint a matektanárt. Körülbelül 10 perc elteltével nyílt az ajtó, és nekem tátva maradt a szám. Teljesen nyugodtan, mint aki nem most késett el az óráról, sétált be… a szomszéd srác. Csakis nekem lehet akkora szerencsém, hogy közös órám van vele. Lehajtottam a fejem abban a reményben, hogy nem fog észre venni.

– Üdv Mr. Santos. Örülök, hogy ebben az évben se változott meg. Foglaljon helyet!

Bármiféle köszönés és válasz nélkül elment a tanár mellett helyet keresni. Nem kerülte el a figyelmem, hogy a legtöbb lány azonnal kihúzta magát, és mikor elhaladt mellettük, nyálasan oda köszöntek, csak hogy egy kis figyelmet kapjanak. Ha még nem tudtam volna, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb élőlény a Földön, aki létezhet, most rájöttem. Hangos csattanással elfoglalta a mögöttem lévő üres padot, amire a tanár haragos pillantással felelt. Mikor mindenki visszatért az óra anyagához, pisszegést hallottam. El se hittem! Figyelmen kívül hagytam, mint aki nem hallja, de nem adta fel. Végül hátra fordultam. A mosoly ugyanaz volt, mint amikor majdnem elütött. Jól szórakozott rajtam. Kiélvezte a helyzetet, hogy új vagyok, és hogy emiatt azt csinálhat, amit akar. Szemöldökét felhúzva nézett rám, amire én is ugyanúgy reagáltam. 

– Nem megmondtam, édes, hogy újra összefutunk? Bár bevallom, azt én se gondoltam, hogy egy órán, de a tudat, hogy veled fogok járni biológiára, máris feldobta a napom. 

– Nekem viszont az egész évemet elrontottad ezzel a hírrel. Nem tudom mit vétettem, hogy még itt is téged kell nézni. Ha kérhetem, a kommunikációnkat csökkentsük le nullára. 

– Jujj, de veszélyes valaki. Szeretem a vad lányokat. – Rám kacsintott, és majdnem elhánytam magam tőle. Képtelen voltam elhinni, hogy ez a szöveg bárkinél is bevált. Előre fordultam, amikor Chloé egy papír darabkát dobott a padomra. Óvatosan kihajtogattam, hogy a tanár észre ne vegye.

” Na ne! Te ismered Matt-et? Téged is már az ujja köré csavart? Remélem nem vagy olyan lány, mint ezek, akik minden mozdulatára a nyálukat csorgatják. Bár meg kell vallani, tényleg jól néz ki. 😉 “ 

Jót mosolyogtam az üzenetén, mert a lányok már nekem is feltűntek az első pillanattól kezdve. Tudatában volt a kinézetének. Azonban most hallottam először a nevét. 

” Nem kell félned, engem nem veszélyeztet a dolog. Volt alkalmam suli előtt megismerni, amikor majdnem elütött az utcában. Ugyanis a szomszédom… “

A levelem hamar visszajött. A válasz tömör, de egyértelmű volt. 

” :O. Majd megbeszéljük !! “

Begyűrtem a papírfecnit a táskámba, és próbáltam az órára koncentrálni, ami nehéz feladatnak tűnt, azzal a tudattal, hogy valaki mereven a tarkómat bámulja. Nem fordultam többet hátra, de az érzés bennem volt, hogy bámul. Óra végén amilyen gyorsan csak lehetett, bepakoltam és Chloét magam után húzva száguldottam ki a teremből. Nem voltam elég gyors, mert még utánam kiabált, amivel felkeltettem az összes lány figyelmét. 

– Szia édes. Nemsokára találkozunk! 

Fülig vörösödtem. Semmi okos megjegyzés nem jutott eszembe, csak a szememet forgatva kirohantam a teremből. Átkoztam a Matt Santos nevet. “

Folyt. Köv. 

” Mégis mit képzel magáról? És tényleg mosoly ül az arcán? Mekkora egy bunkó. Direkt akart nekem jönni oldalról? Ezernyi ilyen kérdés futott át az agyamon, és készen álltam, hogy ezt mind az arcába ordítsam.

A levegő egyből  beszorult a tüdőmbe, amikor kiszálltam és megláttam, azt, akinek épp a fejét szedném. Megszólalni se bírtam a látványtól, és percekig csak bámultam rá. Farmerja a derekára volt csúszva, ami fölött kilátszott a napbarnított bőre. Cipzáros pulóvert viselt, ami félig le volt húzva, így azt is megtudtam, hogy alatta semmit nem viselt. Nehezemre esett tovább nézni, azonban erőt kellett vennem magamon, mert elég idiótának nézhettem ki. És a szemem akkor találkozott az övével. Sose láttam ennél zöldebbet és szebbet. Hatalmas pillái árnyékot vetettek az arcára. Borostája körülbelül 2 napos lehetett, de pont akkora volt, ami még jól nézett ki. Haja kócosan állt, félig a szemébe lógott.

– Élsz, vagy beverted a fejed, hogy nem tudsz beszélni? – Beletúrt a hajába, ami miatt újre szóhoz se jutottam. Keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, és a csípőjével a kocsinak dőlt. Kezdte unni a némaságomat.

– Hahó! Arrébb állnál az útból? Mert dolgom van, és már így is késésben vagyok miattad. – Arcán bosszúság ült, állán az izom rángatózott. Amikor az agyam újra működni kezdett, megállapítottam, hogy valószínűleg velem egykorú. És hogy épp dühös vagyok rá.

– Te mit csinálsz? Ne mond, hogy nem láttad, hogy mögötted jövök! Nem használod azt az átkozott tükröt? Ha megkarcoltad volna a kocsimat…

– Jéé, és tud beszélni! De még hogy.. Meghallgatnám a kis beszéded, de erre nincs most időm. Szóval menj az útból, kölyök! – Szemöldöke a homlokára szaladt, de a szemében nem haragot láttam, hanem valami mást. Azonban bennem egyre nőtt a düh. Ő volt talán a legszexibb, de egyben a legbunkóbb személy is, akivel valaha találkoztam.

– Kölyök??? Hogy én kölyök? Tizenhét múltam. És ahogy elnézlek, te se tűnsz többnek. Egyébként most költöztem a szomszédba pár napja …

– Tudom. Szerinted nem tűnt fel? – Szemöldöke újra a homlokán volt, és kezdtem megutálni azt a szemöldököt. Próbáltam megőrizni a hideg véremet, és útba igazítást kérni, ha már így összefutottunk.

– Az autómért cserébe megtudnád mondani, hogy merre találok egy bevásárlóközpontot? Vagy valami boltot, ahol enni lehet venni.

– Tudom, hogy nemrég költöztél ide, de feltűnt, hogy alig pár utca van a faluban? Nem nehéz megtalálni a központot. Mondjuk neked lehet, de ha van egy kis szerencséd, meg lesz a vacsorára valód. És most ha nem zavarnál… – Kinyitotta a kocsi ajtaját, mint aki menni készülne. De nekem földbe gyökerezett a lábam a beszéde hallatán. Találkoztam a Föld legnagyobb seggfejével, ráadásul a szomszédomban lakik. Ez az, Blair!

– Hogy te mekkora egy bunkó vagy! Kössz az eligazítást. A lelki békém érdekében remélem többet nem kell szóba állnom veled. – Szálltam volna én is be a kocsiba, amikor hangosan felnevetett. Bosszúsan néztem vissza rá, de nem akartam újabb vitába bonyolódni vele. Nyugodt embernek tartottam magam, azonban ő kihozta belőlem a legrosszabbat. Még utoljára beintettem neki, magamra csuktam az ajtót, és beindítottam a kocsit.

– Vezess óvatosan, és másnak ne menj neki! Később találkozunk, édes! – Még volt képe így nevezni. A szemében a harag helyett megvetés ült, és jól szórakozott rajtam. Eddig bírtam, és azonnal a gázra léptem. A kocsi kerekei nyikorogtam, de most nem bántam, csak minél gyorsabban el akartam tűnni onnan. Ilyen megaláztatást még sose éreztem, de én se fogom hagyni magam. El ne képzelje, hogy úgy beszélhet velem, ahogy ahhoz neki kedve van.

A boltot tényleg elég gyorsan megtaláltam. Volt egy főút, ami mentén voltak az üzletek. Próbáltam a gondolataimat a vásárlással elterelni, ami végül sikerült is. Már csak azon járt az eszem, hogy mit főzzek vacsorára, vagy hogy milyen növényekkel ültessem tele a kertemet.

Az emberek kedvesek voltak, nem tűnt fel nekik, hogy új lennék. Szerencsére nem kellett átkocsikáznom a legközelebbi városba, mert mindent megtaláltam, amire szükségem volt. Hazafelé még beugrottam a postára, és elhaladtam egy könyvtár mellett is, ami eszembe juttatta, hogy be kell ide is iratkoznom.

Anya kocsija már a bejárón állt, ami nem lepett meg, mert eléggé elszaladt az idő. Táskákkal a kezemben egyensúlyoztam a lépcsőn, és szerencsémre anyu ezt mind látta az ablakból, így kinyitotta nekem az ajtót. Anyu is nemrég érhetett haza, mert a sál még a nyakába volt. Segített kipakolni, és együtt nekiláttunk a vacsorának. Beszámolt a mai napjáról, hogy milyenek az új munkatársak, és hogyan fogadták. Én elmeséltem neki az utamat, de kihagytam a történteket a szomszéd sráccal. De az ő figyelmét semmi nem kerülte el.

– Te találkoztál már a szomszédokkal? Gondoltam rá, hogy kéne csinálni valami finom sütit, és bemutatkozhatnánk. Így is már egy ideje itt vagyunk, és udvariatlan lenne, ha nem mennénk át. – Mosolyogva nézett rám és a beleegyezésemet várta, de én nem tartottam jó ötletnek. Nem terveztem még egyszer beszélgetésbe folyni azzal a gyerekkel, főleg nem egy légtérbe lenni vele. De ezt anyunak mégse mondhattam, ezért csak bólintani tudtam. – Állítólag vannak veled egykorú gyerekek is. Örülnék, ha megismerkednél velük, és új barátokat szereznél. Nem szeretném, ha a négy fal között töltenéd minden idődet.

– Amint alkalmam adódik rá, megismerkedek velük. Biztos hamar összebarátkozunk. – Nem látott át a hamis mosolyomon, majd a témát félre téve ettük meg a spagettinket. Anyu eléggé kimerültnek nézett ki, így magamra vállaltam a mosogatást is. Elköszönt, és visszavonult a szobájába.

Pár edény és tányér volt csak, de a gondolataim máris máshol jártak. Nagyon reméltem, hogy ebben a faluban élnek normális, velem egykorú emberek is, mert ha ezzel a tuskóval kell beérnem, esküszöm , megbolondulok. Azonban volt benne valami, ami mégis felkeltette az érdeklődésemet, de nem tudtam rájönni, hogy mi lehet az. Még ha tetszett is, amit láttam, azt se neki, se magamnak nem vallottam be.

Mire kész lettem, én is eléggé elfáradtam. A szobám még mindig dobozokkal volt tele, de most nem érdekelt semmi más, csak hogy befeküdjek az ágyamba, és az utolsó pár napban még lustálkodjak. Utána kezdődik az őrület. Ne add fel, Blair! Majd megismerkedsz kedvesebb emberekkel is, akik nem úgy viselkednek veled, mint egy kutyával. Majd a szomszéd srác arcával aludtam el…”

Folty. Köv.

” Dobozokkal voltam körül véve az új és ismeretlen szobámban. Már 3 napja,hogy beköltöztünk, de nem volt még elég erőm kipakolni, csak a szükséges dolgokat. Az emeleten volt az én szobám és egy fürdő, ahol mindkét helyiség könyvekkel volt teli. Anyukám sose szerette, hogy bármerre járok, ott elhagyok egyet. A szobámba még csak az ágyam volt, meg egy szekrény, ami üresen állt a fal mellett. A földszinten volt egy hatalmas konyha, ami anyunak az álma volt. Ha éppen nem dolgozott, a konyhában pörgött ezerrel. Az ő kívánsága ez volt. Itt, a nappaliban és a hálószobában már minden el volt rendezve, pedig nekem kevesebb feladatom lenne fent. A ház előtt volt egy kis kert, aminek kifejezetten örültem. Szerettem növényeket ültetni, és gondoskodni róluk, mert ez mindig kikapcsolta az agyam. Mint az olvasás.

17 évesen nem éppen a legjobb dolgok közé tartozik egy költözés. Főleg, hogy az állam másik végébe, teljesen máshová, ahol eddig éltünk. Azonban megértettem az anyukámat, és egy kicsit én is vágytam egy új közegre. 1 éve már, hogy meghalt az apukám. Munkából haza felé tartott, amikor szemből egy autóval ütközött. Mint kiderült, a másik személy ittas volt, ő mégis túlélte. Apukám is sokáig küzdött az életéért, azonban a kórházban meghalt. Sose fogom elfelejteni azt a látványt, ahogy csövek között feküdt, és alig hasonlított arra az emberre, akit én ismertem. Nagyon fontos volt a számomra, és a mai napig nehéz nélküle. Azóta anyukám is több munkát vállal, csak hogy lekösse a gondolatait, és azóta én is többet vagyok egyedül. De nem bánom, mert szüksége van erre.

Most is a konyhában találtam rá. Az illatokból ítélve valami finom lesz reggelire. Egy puszit nyomtam az arcára, és kiöntöttem magamnak egy pohár narancslevet. Az ingatlanügynök szerint ez a ház már egy ideje üresen állt, és a szomszédban is csak egy ház van. A falu se mondható nagynak, inkább olyannak, ahol az emberek ismerik egymást és a hírek is gyorsan terjednek.

2 nap és kezdődik a suli. Már voltunk anyuval beiratkozni, de ettől függetlenül még mindig félek, hogy eltévedek valamelyik órámra menet. Sose jó újként iskolát kezdeni, főleg egy összeszokott társaságban, de bízok benne, hogy a maradék két év elég lesz, hogy barátokat szerezzek. Az órarendem sem mondható vészesnek, azonban a jegyeimet se ronthatom le, mert nem akarom elveszteni anyu bizalmát, vagy hogy aggódni kezdjen miattam. 

– Kicsim! Ma be kell mennem a kórházba, el kell intéznem pár papírt még, de nem maradok sokáig. Csináltam reggelit, de ha van kedved, elmehetnél bevásárolni, mert a hűtőnk azért elég üres. – Csak most vettem észre, hogy teljesen fel volt öltözve, és indulni is készült. – Vigyázz magadra drágám! Nem sokára jövök. Puszi.

Már kint is volt az ajtón. Én meg elkezdtem gondolkodni, hogy mivel is kezdjem a napot. A józan ész azt mondaná, hogy pakoljak, azonban nekem jobban volt kedvem bevásárolni és kertet gondozni. Az omlettemmel és egy könyvvel bevonultam a nappaliban és elnyúltam a kanapén. Bármikor, amikor volt egy kis szabadidőm, a sorokat bújtam. Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy függő vagyok. Szükségem van egy kis időre, amikor elszabadulhatok a saját gondjaimtól, és beleélhetem magam a szereplők helyzetébe, akiknek a problémái általában megoldódnak. Ami nekem olvasás közben pár perc, az a valóságban órák, ami miatt egy délelőttöm hamar eltelhet. De most dolgom volt, ezért pár oldal után becsuktam, a tányért elmosogattam és felszaladtam átöltözni. Hétköznapian, nem túl kirívóan öltözködök. Tornacipő, csőfarmer és egy mintás fehér póló volt most is rajtam. Fogtam a táskám és a kocsikulcsot,de rájöttem, hogy azt se tudom merre van egy bevásárlóközpont. Nem sokat mászkáltunk még anyuval a faluban, de csak nem lehet akkora, hogy ne találjak egy boltot. Beugrottam az én drágám mögé, amit még aputól kaptam. Nagyon sokat vezettünk együtt, és mindig megígértette velem, hogy óvatos leszek, ha egyedül vezetek. Akkor vettem észre, hogy a szomszédból is készülnek valahova, de nem láttam, hogy ki ült be a kocsiba. Majd talán, ha visszajöttem, megismerkedek velük. Kikanyarodtam a bejáróról, mire a másik kocsi is elindult, épp amikor mögé kerültem. Egyből a pedálra léptem, és ezzel együtt a dudára is ráfeküdtem. Az adrenalin szintem az egekig ugrott, de vele együtt a haragom is. Nem látta, hogy mögötte vagyok? És akkor kiszállt a kocsiból egy korombeli fiú, arcán önelégült mosollyal… “

Folyt. Köv. 

“Még csak egy napja vagyok kórházban, de már unom a fekvést és a semmit tevést. Persze az anyukám el se mozdul mellőlem. Aggódó szemmel figyel minden változást, amit a gép kijelzője mutat. De eddig az ég világon semmi nem történt. 

Minden 2 héttel ezelőtt kezdődött, bár a folyamat már egész régóta tarthatott. Egyre kevesebbet ettem, ami miatt a súlyom is jelentősen lecsökkent. Nem mozdultam ki a házból, hogy találkozzak a barátaimmal, inkább feküdtem a kanapén a TV előtt. Mindennapossá váltak a fejfájások, és amikor az orrom vére is eleredt, anyukám elvitt a legközelebbi kórházba. Mikor rám néztek azonnal elküldtek kivizsgálásokra, amiknek a nevüket meg se tudtam jegyezni. Az eredményt egész hamar megtudtuk, amikor a főorvos úr bejelentette, hogy találtak egy kisebb csomót az agyamban, ami nagy valószínűséggel rosszindulatú daganat. Anyukám azonnal összeomlott, bár azóta próbálja tartani magát előttem. A dolgok azóta felgyorsultak, az orvosok remélik, hogy még időben érkeztem. 3 nap múlva felnyitják a koponyám, és kioperálják a betolakodómat. Hogy félek-e?! Talán igen. De nem is a műtéttől, mert akkor aludni fogok, hanem ami utána következik. Alig épülök fel a műtétből, már kapni is fogom a kemoterápiát. Na, az már számomra ijesztőbb. Tudom, hogy ez lesz a legkisebb gondom, de mégsem akarom, hogy kihulljon a hajam, vagy hogy felpuffadjon az arcom. 

Egy súlyosabb betegség általában megváltoztatja a legtöbb ember gondolkodásmódját. Máshogy kezdik látni a világot, és hálát adnak azért is, amire a betegségük előtt sose gondoltak volna. Amikor valaki meglátja azt a bizonyos fényt az alagút végén, értékelni kezdi az életét, és mindennél fontosabb lesz a számára. A szerencsésebbek könyvet írnak a küzdelmükről, hogy másoknak reményt és erőt adjanak az előttük álló harchoz. Az én célom is hasonló, mint másoké. A szüleim belebetegednének, ha elveszítenék az egyetlen gyermeküket. Az egyetlen célom, hogy túléljem a rákot, levegyem ezt a hatalmas terhet a szüleim válláról is, és hogy pár év múlva már csak sóhajtva emlékezzünk vissza ezekre az időkre. 

A másik probléma, amit még el kell intéznem, hogy van egy barátom, aki eddig az egészből semmit nem tud. Szeretem, és nem akarom, hogy ő is összeroppanjon a hír hallatán. A napjaimat főleg azzal töltöm, hogy próbálom eldönteni, hogy egy szakítás vagy az én leépülésem okoz nála nagyobb törést. Azonban azt tudom, hogy Ő melyiket választaná. Fordított helyzetben se lenne másképp. Essünk túl rajta, mert ki tudja mennyi időm lesz még erre.

A telefonom tárcsázta a számot, és Mark azonnal fel is vette. Még boldogan.
– Szia drágám. Mi újság? Pont most értem haza edzésről. 
– Szia. Szeretnék veled beszélni. Ráérsz most? – A szívem a torkomba dobogott. Annyira féltem, hogy mit fog reagálni erre az egészre.
– Rád mindig van időm. Pár perc és ott vagyok. 
– Várj! Ne hozzánk menj, mert ott most senki nincs. Gyere, kérlek, a kórházba. Második emelet 219-es szoba. Szeretlek.

Egy gyors mozdulattal ki is nyomtam a telefont. Nem akartam a telefonban magyarázkodni, mert tudtam, hogy azonnal válaszokat vár. Anyukám indult haza, hogy egyedül hagyjon bennünket, de százszor meg kellett ígérnem, hogy azonnal szólunk neki, ha történik valami. 
5 perc múlva halk kopogással Mark lépett be a szobába. Amikor meglátott, fehérré vált, mint a fal. Nem gondolta volna még reggel, hogy a napja ilyen irányt vesz. És még a legrosszabb ezután jön. Leült az egyik kis székre az ágyam mellé, és tudtam, hogy tovább nem húzhatom a dolgot. Felültem, megfogtam a kezét, és elkezdtem a mondanivalómat, mielőtt bármit is kérdezhetett volna. Mindent részletesen elmondtam, semmit nem hagytam ki. A történetem végére az arcán már könnyen folytak, csak úgy, mint az enyémen. Kétszer megküzdök a rákkal, csak ne lássam még egyszer ezt a fájdalmat az arcán. Pár percig egyikőnk se szólalt meg, fejét az összekulcsolt kezünkre fektetve gondolkozott. 

– És most mi lesz? Mit fogunk csinálni? – kérdezte elcsukló hangon. 

– Figyelj! Én se így terveztem a jövőnket. Mindennél jobban szeretlek, ezt te is tudod, és csak azért gondolkoztam el ezen a lehetőségen is, mert meg akarlak védeni. Nem szeretném, ha abból állna az életed, hogy minden nap bejössz és próbálsz te is erősnek mutatkozni előttem, mint az anyám, csak is azért, hogy ne tudjam, hogy mennyire rosszul vagyok. Nem akarom, hogy azt nézd, ahogy egyre jobban leépülök. Neked viszont megmaradt a normális életed, ami nélkülem is megy tovább. Ahogy eddig. 

Eddig bírta hallgatni, de láttam rajta, hogy ez is nehezére esett.

–  Nem! Nem! Hogy is gondolhattál egyáltalán erre? Azt hiszed magadra hagylak, csak azért , hogy nekem jobb legyen? Hát nem! Tudd meg, hogy nem. Mindig melletted leszek, bármi történjék is. A végsőkig itt leszek, amíg meg nem gyógyulsz. El se hiszem… – kezdtem beleszédülni, ahogy fel-le járkál az ágyam előtt. Rászóltam, hogy üljön vissza mellém.

– Nyugodj meg, kérlek. Megértettem, hogy nem akarod, és valamilyen szinten tisztában is voltam ezzel. Csak nehéz elfogadnom, de persze nekem is könnyebb lesz, ha mellettem leszel. Köszönök neked mindent, és azt is, amit ezután fogsz tenni értem. Megígérem, hogy nem hagyom kárba veszni ezt a sok jót, és mindent a normális kerékvágásban folytathatunk. 

Csak bólintani tudott, majd befeküdt mellém az ágyba, és összebújtunk. Ezen túl vagyok. Már nem maradt más feladatom, mint jól reagálni a műtétre, a kemoterápiára, és legyőzni a betolakodót. És nem adom fel, mert mindenki mellettem áll, aki számít. “