Yesterday

“Még csak egy napja vagyok kórházban, de már unom a fekvést és a semmit tevést. Persze az anyukám el se mozdul mellőlem. Aggódó szemmel figyel minden változást, amit a gép kijelzője mutat. De eddig az ég világon semmi nem történt. 

Minden 2 héttel ezelőtt kezdődött, bár a folyamat már egész régóta tarthatott. Egyre kevesebbet ettem, ami miatt a súlyom is jelentősen lecsökkent. Nem mozdultam ki a házból, hogy találkozzak a barátaimmal, inkább feküdtem a kanapén a TV előtt. Mindennapossá váltak a fejfájások, és amikor az orrom vére is eleredt, anyukám elvitt a legközelebbi kórházba. Mikor rám néztek azonnal elküldtek kivizsgálásokra, amiknek a nevüket meg se tudtam jegyezni. Az eredményt egész hamar megtudtuk, amikor a főorvos úr bejelentette, hogy találtak egy kisebb csomót az agyamban, ami nagy valószínűséggel rosszindulatú daganat. Anyukám azonnal összeomlott, bár azóta próbálja tartani magát előttem. A dolgok azóta felgyorsultak, az orvosok remélik, hogy még időben érkeztem. 3 nap múlva felnyitják a koponyám, és kioperálják a betolakodómat. Hogy félek-e?! Talán igen. De nem is a műtéttől, mert akkor aludni fogok, hanem ami utána következik. Alig épülök fel a műtétből, már kapni is fogom a kemoterápiát. Na, az már számomra ijesztőbb. Tudom, hogy ez lesz a legkisebb gondom, de mégsem akarom, hogy kihulljon a hajam, vagy hogy felpuffadjon az arcom. 

Egy súlyosabb betegség általában megváltoztatja a legtöbb ember gondolkodásmódját. Máshogy kezdik látni a világot, és hálát adnak azért is, amire a betegségük előtt sose gondoltak volna. Amikor valaki meglátja azt a bizonyos fényt az alagút végén, értékelni kezdi az életét, és mindennél fontosabb lesz a számára. A szerencsésebbek könyvet írnak a küzdelmükről, hogy másoknak reményt és erőt adjanak az előttük álló harchoz. Az én célom is hasonló, mint másoké. A szüleim belebetegednének, ha elveszítenék az egyetlen gyermeküket. Az egyetlen célom, hogy túléljem a rákot, levegyem ezt a hatalmas terhet a szüleim válláról is, és hogy pár év múlva már csak sóhajtva emlékezzünk vissza ezekre az időkre. 

A másik probléma, amit még el kell intéznem, hogy van egy barátom, aki eddig az egészből semmit nem tud. Szeretem, és nem akarom, hogy ő is összeroppanjon a hír hallatán. A napjaimat főleg azzal töltöm, hogy próbálom eldönteni, hogy egy szakítás vagy az én leépülésem okoz nála nagyobb törést. Azonban azt tudom, hogy Ő melyiket választaná. Fordított helyzetben se lenne másképp. Essünk túl rajta, mert ki tudja mennyi időm lesz még erre.

A telefonom tárcsázta a számot, és Mark azonnal fel is vette. Még boldogan.
– Szia drágám. Mi újság? Pont most értem haza edzésről. 
– Szia. Szeretnék veled beszélni. Ráérsz most? – A szívem a torkomba dobogott. Annyira féltem, hogy mit fog reagálni erre az egészre.
– Rád mindig van időm. Pár perc és ott vagyok. 
– Várj! Ne hozzánk menj, mert ott most senki nincs. Gyere, kérlek, a kórházba. Második emelet 219-es szoba. Szeretlek.

Egy gyors mozdulattal ki is nyomtam a telefont. Nem akartam a telefonban magyarázkodni, mert tudtam, hogy azonnal válaszokat vár. Anyukám indult haza, hogy egyedül hagyjon bennünket, de százszor meg kellett ígérnem, hogy azonnal szólunk neki, ha történik valami. 
5 perc múlva halk kopogással Mark lépett be a szobába. Amikor meglátott, fehérré vált, mint a fal. Nem gondolta volna még reggel, hogy a napja ilyen irányt vesz. És még a legrosszabb ezután jön. Leült az egyik kis székre az ágyam mellé, és tudtam, hogy tovább nem húzhatom a dolgot. Felültem, megfogtam a kezét, és elkezdtem a mondanivalómat, mielőtt bármit is kérdezhetett volna. Mindent részletesen elmondtam, semmit nem hagytam ki. A történetem végére az arcán már könnyen folytak, csak úgy, mint az enyémen. Kétszer megküzdök a rákkal, csak ne lássam még egyszer ezt a fájdalmat az arcán. Pár percig egyikőnk se szólalt meg, fejét az összekulcsolt kezünkre fektetve gondolkozott. 

– És most mi lesz? Mit fogunk csinálni? – kérdezte elcsukló hangon. 

– Figyelj! Én se így terveztem a jövőnket. Mindennél jobban szeretlek, ezt te is tudod, és csak azért gondolkoztam el ezen a lehetőségen is, mert meg akarlak védeni. Nem szeretném, ha abból állna az életed, hogy minden nap bejössz és próbálsz te is erősnek mutatkozni előttem, mint az anyám, csak is azért, hogy ne tudjam, hogy mennyire rosszul vagyok. Nem akarom, hogy azt nézd, ahogy egyre jobban leépülök. Neked viszont megmaradt a normális életed, ami nélkülem is megy tovább. Ahogy eddig. 

Eddig bírta hallgatni, de láttam rajta, hogy ez is nehezére esett.

–  Nem! Nem! Hogy is gondolhattál egyáltalán erre? Azt hiszed magadra hagylak, csak azért , hogy nekem jobb legyen? Hát nem! Tudd meg, hogy nem. Mindig melletted leszek, bármi történjék is. A végsőkig itt leszek, amíg meg nem gyógyulsz. El se hiszem… – kezdtem beleszédülni, ahogy fel-le járkál az ágyam előtt. Rászóltam, hogy üljön vissza mellém.

– Nyugodj meg, kérlek. Megértettem, hogy nem akarod, és valamilyen szinten tisztában is voltam ezzel. Csak nehéz elfogadnom, de persze nekem is könnyebb lesz, ha mellettem leszel. Köszönök neked mindent, és azt is, amit ezután fogsz tenni értem. Megígérem, hogy nem hagyom kárba veszni ezt a sok jót, és mindent a normális kerékvágásban folytathatunk. 

Csak bólintani tudott, majd befeküdt mellém az ágyba, és összebújtunk. Ezen túl vagyok. Már nem maradt más feladatom, mint jól reagálni a műtétre, a kemoterápiára, és legyőzni a betolakodót. És nem adom fel, mert mindenki mellettem áll, aki számít. “

” – Úristen Kiera, gyönyörű vagy! Mintha rád öntötték volna ezt a ruhát.
A legjobb barátnőm, Sarah segített kiválasztani nekem a ruhámat és a cipőmet a holnap esti bálra. Újságíróként meghívást kaptam a város egyik legnagyobb jótékonysági rendezvényére, ahol árva gyerekeknek adományoznak a jelen lévők. Mindig csodáltam azokat az embereket, akik a pénzüket nem elverik, hanem nemes célra áldozzák fel. Ha tehettem, én is segítettem az ilyen célú szervezeteket. A lap két oldalas cikk megírását adta ki feladatul, amitől egy kicsit megijedtem, főleg, hogy egy ilyen előkelő eseményről kell írnom.

– Nem leszek túl feltűnő? Vagy nem túl hétköznapi ehhez a rendezvényhez?

– Esküszöm, hogy te leszel a legszebb az egész estén. Nem akkora nagy ügy Kiera. Csak elmész, elvegyülsz a tömegben és megírod tökéletesre azt a cikkek, úgy ahogy szoktad.
Még ha nem is volt minden ilyen egyszerű, a szavai megnyugtattak. Kiválasztottuk a ruhához illő cipőt, majd beültünk a kedvenc kávézónkba. Én a szokásos forró csokit és piskótát, Sarah pedig teát és palacsintát kért. Az egyik pincér, Tom a barátunk volt. A legtöbb időnket hárman töltöttük,és amikor ő dolgozott, mi akkor is itt lógtunk. Amikor kevesebben voltak, leült mellénk pár percre.

– Sziasztok lányok! Hogy sikerült a vásárlás?

– Azt hiszem, jól. Megtaláltunk mindent, amit szerettünk volna. Mikor végzel?

– Csak 8-kor, de legszívesebben már veletek haza mennék. Este elnézünk valamerre?

-Inkább ne, csak gyertek át hozzám. Megnézünk valami filmet meg rendelünk kaját, mert már így is izgulok a holnap miatt.

Mindketten beleegyeztek, aztán lassan hazamentünk Sarah-val.

Másnap a tükör előtt állva néztem magam, és próbáltam eldönteni, hogy megfelelően nézek-e ki az estére. A szívem a torkomban dobogott, de sietnem kellett, mert a taxi már kint várt. Megadtam a címet, és pár percen belül már ott is voltunk. A ház hatalmas volt, egy lépcső sor vezetett a kétszárnyú ajtóhoz, ahol szmokingba öltözött emberek keresték a nevünket egy listán . A személyzet a kabátomat azonnal elvette és bekísért a nagyterembe. Gyönyörűen fel volt díszítve a szoba, és ezt a kivilágítás remekül hangsúlyozta. Az asztalokon névtáblák mutatták a helyünket, emberek jártak körbe pezsgőt és apró süteményeket osztogatva és az emberek csoportokban beszélgettek. Köszöntöm a legtöbb ismerős embernek, és kezdtem ellazulni.
Egy óra múlva a vacsorát feltálalták, és mindenki elfoglalta a helyét. Hatalmas tálakon hozták a különféle húsokat, zöldségeket, köreteket. A tálalás is olyan puccos volt, mint a dekoráció, azonban olyan finomak is voltak, mint ahogy kinéztek. Féltem, hogy az est végére már nem fogok beleférni a ruhámba.
Ekkor valaki beleszólt a színpadon lévő mikrofonba, és a tömeg egy emberként fordult felé. A jótékonysági est szervezője, Gabe Black állt a színpadon rá szabott öltönyben, elegánsan. Élőben még soha nem találkoztam vele, azonban ismertem a pénzével együtt járó hírnevét. New York egyik legnagyobb és legbefolyásosabb cégét vezette, de ő maga még nem múlt el harminc éves se. Az újságok szerettek a magánéletével foglalkozni, és abból adódóan, hogy a legtöbb nő a lába előtt hevert, sokszor szerepelt a címlapokon. A megjelenése most is kifogástalan volt. Fekete öltönyt viselt, alatta fehér inget és bordó nyakkendőt. A haja az álláig ért, ami tökéletes keretbe foglalta az arcát, ezzel kiemelve ragyogó zöld szemeit. Egy pezsgős poharat szorongatva köszöntötte a vendégeket.

– Üdvözlök mindenkit a Black Corporation I.S.  jótékonysági estéjén. Remélem jól érzi magát mindenki, azonban ne feledkezzünk meg arról se, hogy miért gyűltünk itt össze. – Beszédet tartott az árva gyerekek sorsáról, és hogy nagyban hozzájárulhatunk egy élet jobbá tételéhez, vagy akár a megmentéséhez. Az önbizalma és a beszéde megtette a hatását, az emberek pénztárcájukat elővéve még több összeggel járultak a cég terveihez. Én is felálltam az asztaltól és a dobozba dobtam a pénzt tartalmazó borítékomat. Biztos nem én voltam az, aki a legtöbbet adományozta, azonban ez is több, mint a semmi, és ez engem megnyugtatott. Amikor megfordultam egy kemény mellkasba ütköztem bele. Egy zöld szempár nézett le rám, és azonnal felismertem a tulajdonosát.

– Elnézést Mr. Black. Remélem nem öntöttem le pezsgővel. Elég ügyetlen vagyok.

– Ugyan, semmi baj, Miss Hale. Jól vagyok, és az öltönyöm is. – Féloldalas mosolyt villantott rám, de még mindig meglepett voltam, hogy tudja a nevem. – Meg szerettem volna köszönni a támogatását. Hogy érzi itt magát?

A ruhámat igazítva válaszoltam.

– Remek az este, mint ahogy a cég céljai is. Igazán gratulálok a sikereihez, amiket elért.

– Kedves Öntől. Lenne kedve táncolni? Közben jobban megismerhetem.

A legutolsó dolog volt a tánc a listámon, amit ma szerettem volna csinálni, azonban neki nem mondhattam nemet, így rábólintottam. A táncparkett közepére húzott, ahol már párok táncoltak és elmerültek a saját világukban. Gabe közelebb húzott magához, kezét a derekamra csúsztatta, a másikkal pedig megfogta az én kezemet.  Csodálkoztam volna, ha nem tud táncolni, de hogy ilyen magabiztossággal tette ezt is, az lenyűgözött. Egy hatalmas céget kellett irányítania, így nem voltam meglepve, hogy mindenben vezető egyéniség volt.Teljesen megfeledkeztem a körülöttünk táncolókról, csak vele és a tánccal foglalkoztam.

– Szóval maga újságíró. Mindig is ezt a pályát képzelte el magának, vagy voltak nagyobb álmai is? – A hangja rekedtesen csengett, és koncentrálnom kellett, hogy ne bámuljam a száját.

– Fiatal korom óta szerettem írni, azonban sose voltam elég kitartó, hogy egy egész könyvet megírjak. Akkor még nem gondoltam, hogy újságíró leszek, de amikor elkezdtem tanulni, megszerettem. Kíváncsi természet vagyok, érdekel a világ, és szeretem megosztani a véleményemet az emberekkel. És Ön kiskora óta tudta, hogy egy céget és ha úgy nézzük, egy egész világot fog irányítani?

A kérdésem megmosolyogtatta, bár szerintem nem most hallotta először ezt a kérdést.

– Igen, kisasszony. Az apám ennek megfelelően tanított, mert a cég élére szánt. Sose gondolkoztam el, hogy mással foglalkozzak, ezért nem is vágyok más fajta munkára. Azt hiszem a véremben van a vezetés, amit a vállalat fejlődése is jól mutat. Szeretem kézben tartani a dolgokat.

Jól éreztem magam a társaságában, de hamar el kellett válnunk, mert a kötelessége hívta a többi vendéghez. Ők is szerettek volna kapni egy kis figyelmet.

Az est további részében kisebb csoportokkal elvegyülve beszélgettem, és igazán jól éreztem magam, amit nem is gondoltam volna. Kezdett nagyon késő lenni, szóval úgy döntöttem, ideje haza menni. Elindultam megkeresni a kabátomat, amikor Gabe észrevett.

– Csak nem menni készül?

– De igen. Igazán fantasztikus este volt, és köszönöm a meghívást, Mr. Black. Remélem sok pénz összegyűlt az este folyamán.

– Én köszönöm, hogy eljött és hogy megismerhettem. Jöjjön, keressük meg a kabátját, és kikísérem a taxihoz.

A kezét óvatosan a derekamra csúsztatta, és úgy vezetett végig a folyosókon. Már júniust írtunk, de még mindig szükség volt este egy kabátra. Az udvaron hirtelen eszembe jutott, hogy nem volt időm vele interjút készíteni, amire nekem nagy szükségem lett volna a cikkemhez.

– Tudom, hogy sokan zaklatják Önt ugyanilyen kérdésekkel, azonban nagyon hálás lennék, ha lenne ideje rám, és készíthetnék Önnel egy interjút. Természetesen Ön mondja meg mikor és hol és én ott leszek.

– Mit szól a péntekhez, olyan dél körül? Elküldök egy kocsit a munkahelyére, ami majd felveszi.

A taxim már megérkezett, így csak bólintottam, és beszálltam a kocsiba. Megadtam a címet, és végig néztem ezen a gyönyörű férfin. Biztosan tudatában van a vonzerejével, és azzal is, hogy hogyan hat mindez a nőkre. Mindene megvolt, amit az ember kívánhat az életben. Behajolt az ablakon, és halkan odasúgta nekem:

– Akkor pénteken találkozunk. – A mosolya újra feltűnt, szemét pedig végig járatta rajtam. – Egyébként gyönyörűen nézett ki ma este. Viszlát, Miss Hale.

– Viszlát, Mr. Black.

Visszahúzódott, és a szívem vadul dobogott. A taxi elindult otthagyva őt az udvaron ácsorogva egymagában.”

                                                                                     Folyt. Köv. 

” A cappuccinomat kortyolgatva próbáltam ihletet meríteni a következő könyvemhez. Igaz, hogy a színművészeti egyetem hallgatója voltam, de az írás mindig közelebb állt a szívemhez. Az első ilyen próbálkozásaimat csak magamnak szántam, szórakozás képpen, azonban az egyik kiadó felfedezte a legsablonosabb történetem, és kiadatta könyvben. Azóta új könyvek megírásával bombáznak, és általában ebbe a kis kávéházba ülök be előadások után.

A legtöbb vendég velem egykorú egyetemista volt. Kisebb-nagyobb csoportokba gyűlve próbálták meg kipihenni a napi fáradalmakat. Voltak hangosabb csoportok, de olyanok is, akik hozzám hasonlóan egy füzet felett görnyedtek. Az emberek már ismerték itt egymást, ahogy engem is, szóval jól tudták, hogy egyedül kell hagyniuk.

A helyiség nagyon hangulatos volt. Halk zene szólt, hogy a beszélgetőket ne zavarják. Bent asztalok és kényelmes kanapék foglalták a helyet, kint pedig padok sorakoztak dohányzásra kijelölt hellyel. Egy lépcső vezetett az emeletre, ahol játékgépek voltak a szórakozni vágyóknak. De minden jó mellett megtalálható a rossz is. Ő volt Maria.

Sose kedveltem ezt a pincérnőt. Nem is értem, hogy mit keres még itt. A kávézókban fiatal hölgyeknek kéne dogozniuk, hogy becsábítsák a vendégeket. Nagyobb forgalma lenne a cégnek, ha ezt a vén tyúkot nem alkalmazná. Unott arccal vette fel a rendeléseket és vitte ki a számlákat. Gondoltam már rá, hogy Ő lesz a következő könyvem főszereplője, de rájöttem, hogy nem akartam, hogy az oldalaimon is vele foglalkozzak. 

Az ajtó feletti csengő megszólalt, és egy ismeretlen lány lépett be. A haja vöröslött, az arcán piercingek csillogtak. A kezén nem láttam szabad bőrt a tetoválástól, de a lábát se sajnálta a tintától. Fekete trikójában, szakadt rövidnadrágjában és 10 centis magassarkújában kitűnt a tömegből, és ezt Ő is érezte. Leült a kávéház túlsó végébe és körbe járatta a tekintetét a helyiségen. Arcára megvetés ült ki, mint aki nem ilyen társasághoz szokott.

A csengő újra megszólalt, és két idősebb, jól öltözött pár lépett be. A férfi az asszonyt a kezénél fogva vezette oda a vöröshöz. Két puszi, ölelés. Gondolom rokonok, de ennél többet nem foglalkoztam velük.

Azonban kb. 10 perc múlva valaki meglökve leült mellém, ami miatt egy egyenes vonal keletkezett a füzetembe. Az új társaságom a vörös csajszi volt. Szemöldököm a homlokomra szaladt, és kérdő pillantást küldtem felé.

– Hello! Segíthetek valamit?

– Voltaképpen igen. A segítségedet szeretném kérni. – Mikor látta, hogy nem reagálok, folytatta. – Katie vagyok, és annál a padnál azok ott a szüleim. Látogatóba jöttek hozzám, és ők úgy tudják, hogy rendes állásom van, kiengyensúlyozott kapcsolatban élek. Szóval minden, amitől a szülők boldogok. A probléma csak ott kezdődik, hogy ez mind nem így van. Egy bárban dolgozok, és nem hogy kiengyensúlyozott, de semmilyen kapcsolatom sincs. – Nem nagyon értettem, hogy ezek miért tartoznak rám, de jó hallgatóságnak bizonyultam. A tekintete könyörgőre vált, és azt hiszem, most értünk el a dolgok izgalmasabb részeihez. – Azt szeretném tőled kérni, hogy játszd el, hogy a pasim vagy. Csak egy fél órára, amíg itt vagyunk. Leköteleznél vele.

Én, mint író és színész, sok mindennel találkoztam már az életben, de ilyennel soha. Lassan foghattam fel a dolgokat, mert látszott rajta, hogy türelmetlen, és menne már vissza a szüleihez. 

– Ugye ezt te se gondoltam komolyan? Oda mész egy vadidegenhez, és megkéred, hogy játssza el neked a pasidat? Bocs, de nekem dolgom van.

– Ne legyél már ennyire elfoglalva a saját világoddal. Esküszöm, békén hagylak és soha nem hallasz felőlem többet, csak tedd meg ezt a szívességet. De kérlek siess, mert nem fogják elhinni, hogy ennyi ideig vagyok wc-n. – Nem sok ilyen őrült csaj mászkál az utcákon, de ha ő őrült, akkor én is az vagyok, mert végül igent mondtam.

– Rendben van. De ha bármit is elrontok, nem vállalok érte felelősséget. Egyébként Denny vagyok. 

Széles mosollyal kezet rázott velem, majd ezzel a lendülettel húzott maga után az asztaluk felé. Még gyors összeszedtem a füzetemet meg a tollaimat, és lelkileg próbáltam felkészülni egy bemutatásra olyan szülőknek, akiknek valójában a lányukat se ismerem. Az asztalhoz érve az első megállapításom az volt, hogy valószínűleg a kórházban elcserélték a lányukat. A szülők visszafogott, de elegáns ruhában vártak ránk, és mikor észre vettek engem is, felálltak, hogy bemutatkozzanak, majd Katie-vel beültünk velük szembe. Összeszedtem minden színészi képességemet. 

– Örülök, hogy végre találkoztunk. Katie sokat mesélt Önökről.
– Ó, igen? Nekünk persze sose mesél. Na és, mivel foglalkozol Denny?
– A színművészeti egyetemen vagyok hallgató, de szabadidőmben könyveket írok. – Az anyukát nem lesz nehéz lenyűgöznöm, de az apukával több bajom lesz, de nekem csak ezzel a fél órával kell foglalkoznom. – És persze Katie-vel töltök annyi időt, amennyit csak lehet. – Megsimogattam a kezét, csak hogy lássák mennyire egy húron pendülünk. 
– Istenem, hát elolvadok tőletek. Annyira féltettem szegény lánykámat egyedül ebben a hatalmas városban. Legszívesebben mindenhova követném,ha lehetne. És hol találkoztatok gyerekek? Az egyik könyvtárban, vagy talán itt a kávézóban? – Igazán kedves asszonynak tűnt, de megértem Katie-t, hogy elmenekült otthonról. Túl lelkes volt. 
Katie és én egyszerre szólaltunk meg, csak sajnos nem ugyanazt. 
– Igen, itt volt az a csodás nap. Ha jól emlékszek úgy fél éve.
– Nem anya, egy közös ismerősünk mutatott be minket egymásnak 3 hete. 

Mi is, és a szülők is egymásra néztek, és pár másodpercig senkinek nem jutott eszébe semmi. Aztán én próbáltam javítani a helyzeten. 
– Jajj drágám, hát miről beszélsz? Ne félj elmondani, hogy már régebb óta ismerjük egymást. Biztos nem fognak megharagudni a szüleid, hogy csak most mutatsz be nekik. 
– Kincsem, persze hogy nem haragszunk meg. Te vagy a szemünk fénye, bármit elmondhatsz nekünk. Ugye apus? 
– Hát persze. Idd a kávédat. Denny, mik a szándékai a lányommal? 

Sok lehetőség átfutott a fejemen, mint például, hogy 10 perc múlva szakítunk, vagy hogy ekkora szívességért  cserébe egy Oscar-díjat várok el a lányától, de ezeket persze nem mondhattam.
– Mi még nem igazán beszéltünk a hosszú távú dolgokról Katie-vel, de persze mindkettőnknek az a célja, hogy sokáig együtt legyünk és szeressük egymást. – Kezdtem élvezni a helyzetet. – De úgy gondolom, a következő egy évben már olyan boldog szülők akarunk lenni, mint Önök. 
Mind a hárman egyszerre kezdtek el köhögni, és beszélni. Katie próbálta a szüleit nyugtatgatni, hogy ez természetesen nem igaz, az anyuka színe kezdett beleolvadni a fehér falba, az apuka felől pedig olyasmit hallottam, hogy akkor kezdhetek gyűjteni a temetésemre. 

– Szerintem itt az ideje, hogy menjünk. Meg akarom nektek mutatni még a várost, meg a házamat is. Dennynek még itt kell maradnia, de majd még biztos találkoztok vele. – Katie ezzel felállt, és már toporgott, hogy haladjanak a szülei. Azt hiszem, kellemetlen helyzetbe hoztam, úgy, ahogy ő is engem. 
– Hát nem hiszem el, kislányom, hányszor mondjam el, hogy ennyi tetkótól tönkre teszed magad? Az ott egy új a lábadon? Mi lesz veled öreg korodban? Drága jó istenem.. 
Az apuka nagyon megunta már ezt a látogatást, se köszönés se egy biccentés, már kint is volt az ajtón. Úgy gondolom, hogy új ősz hajszálak is megjelentek már a hajában ettől a fél órától. 
– Örülök Kedvesem, hogy megismerhettelek. Ebédelj velünk valamelyik nap, amíg itt vagyunk. Gyere kislányom, mert apád ebben a lelki állapotban felszáll az első gépre, és a nyakadon maradok. 

Katie-nek se kellett kétszer mondani, hogy induljon, de még az ajtóból visszafordult, hogy elmutogassa , ahogy elvágja a nyakam. Jót derültem rajta egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy a számlát rám hagyták. Azt hiszem megérdemeltem. Kösz Katie.. “

” Életemben nem láttam még ekkora tömeget. Mindenki sikítozott, a zenekar tagjait követelték. Körülnézve főleg lányokat látni, amin igazából nem csodálkozok a következő fiú bandát illetően. Rövid idő alatt váltak híressé, de a kinézetükön kívül a tehetségükre is felfigyelt az egész ország. Kis városból indultak, de 1 év elteltével már szerződést ajánlottak nekik. 
  A csarnok hatalmas volt, és az elején nem gondoltam volna, hogy meg is fog telni. De 10 perccel a koncert előtt már más volt a véleményem. Hálát adtam az égnek, hogy volt VIP-kártyám, mert nem szívesen tömörültem volna annyi ember közé. Fürödtem az irigy tekintetekben, de ez így volt rendjén. 
 A tömeg már együtt skandálta az a zenekar nevét, de ők még mindig váratták a rajongókat, hogy nagyobb legyen az eksztázis. Millió ember rohangált a színpad mögött, hogy minden úgy működjön, mint ahogy annak rendje szerint kell. Feleslegesnek éreztem magam, mert csak egy helyben álltam és nem tudtam mit segíteni. Bár, ha jobban belegondolok, a két bal kezemet figyelembe véve jobb is ha a helyemen maradtam. 
  Az óriási üdvrivalgás kirántott a gondolataim közül, és csak most vettem észre, hogy a zenekar már a színpadon volt. A fiúk elképesztően néztek ki. Igaz, hogy már stylist-ok öltöztették őket, mégis megmaradtak a saját stílusuknál. Egyszerű fekete farmer, egyszínű póló, rá bőrdzseki, és a kiegészítőktől csak még dögösebbek lettek. Az első sorban egy lány sírva borult a barátnője nyakába, pedig még el sem kezdtek zenélni. Alex, a frontember, üdvözölte a rajongókat.
– Jó estét Los Angeles! Hogy érzitek magatokat? – Beszakadt a dobhártyám a kiabálástól. Alex elfintorodott. – Ez nem volt valami meggyőző. Akkor most újra emberek. Hogy érzitek magatokat?
Az ő lelkesedése átragadt a már így is őrjöngő tömegre, és a kiáltozások még hangosabbak lettek. A banda megelégedve a hangulattal elkezdte az első számot. A legtöbb ember azonnal felismerte és elkezdte énekelni, szóról-szóra. Alex az az énekes volt, aki nem saját magának énekel, hanem a közönségnek. Értük élt. Úgy gondolom, egy koncert után nem volt olyan ember, akinek legalább egyszer nem nézett volna a szemébe. Akik a színpad közelébe tudtak kerülni, azokat az a megtiszteltetés is érte, hogy hozzá érhettek valamelyik bandatag kezéhez. A rajongók energiájából táplálkoztak, és öröm volt nézni őket, ahogy minden erejüket beleadva nem törődtek azzal, hogy holnap más városban, más csarnokban kell fellépniük. 
  A számokat probléma nélkül lejátszották, egy hiba sem csúszott a forgatókönyvbe. A zenéket főleg Alex írta, akinek a hangja tökéletesen illet ehhez a stílushoz. Nem hallottam senki mást, akinek ilyen tisztán szólt volna a hangja egy hetek óta tartó turné után. De ezért imádta őt mindenki. Egyszerűen tökéletes volt. Kócos haja már izzadtan lógott a szemébe, pólója is már a mellkasára és izmos hasára tapadt, de ő még mindig annyi lelkesedéssel játszott, mint az elején.
  A legtöbb ember züllött életmóddal képzeli el a rock zenészeket, akiknek abból áll egy napjuk, hogy isznak, drogoznak, és beállva adják le a koncerteket. Én hiszek nekik, hogy léteznek ilyen emberek. De azt is hiszem, hogy nem minden zenész száll el a népszerűségtől, nem dobják el az előző életüket, és nem felejtik el azokat, akik segítségével ide kerültek. És ezt az állításomat igazolva a koncertnek vége lett, a fiúk meghajoltak, és Alex a színpadról leszaladva egyenesen a karjába kapott, és körbe körbe pörgetett. Az adrenalinszintje még az egekben volt az iménti koncert miatt, és jó kedve az én arcomra is mosolyt csalt. Büszke voltam rá. Büszke, hogy ilyen hírnévre tett szert, és azt csinálhatja, amihez a legjobban ért. A legboldogabb lánynak mondhatom magam, hogy végig kísérhettem a kis kocsmai fellépésektől az egész világnak szóló koncertekig. Ezek után bármi jön, jó és rossz, ugyanígy egymás mellett fogunk állni.. mint férj és feleség. “

” Ülök a hintában. Az én hintámban, és az emlékek megrohamoznak. 7 éves lehettem. Apukám kivételesen munka után jött haza. Egy doboz volt nála. Nagyon izgatott volt, és engem keresett. Megfogta a kezem, és a dobozzal együtt az udvarra cipelt. Nem értettem mire ez a nagy felhajtás, mert én csak fa és műanyag darabkákat láttam. Azt kérte segítsek neki, és mivel féltem tőle, nem ellenkeztem. Órák elteltével két dologra jöttem rá. Az első, hogy a darabkákból egy hintát építettünk. A második pedig, hogy ez volt az első alkalom, amikor nem remegve néztem vele szembe. Talán még mosolyogtam is. Az én apukám ajándékot hozott nekem. Pedig azt hittem, hogy nem szeret. Se engem, se anyát. Mindig este jött haza, hangoskodott, kiabált, és én féltem tőle. Mindig bezárkóztunk előle a szobámba, és onnan vártuk, hogy elaludjon. De akkor most mégis szeret? Hiszen kedves volt, és ajándékot kaptam. Feléledt bennem a remény, hogy nekünk is lehet olyan normális családunk, mint Noéminek. Ő volt a legjobb barátnőm, és szerettem náluk lenni. Együtt vacsorázott mindenki, és azt hiszem, egyszer se hallottam veszekedést. Mégsem mentem el sokszor otthonról, és nem is hívtam meg magunkhoz senkit. Nem mentem el, mert aggódtam az anyukámért, és felelősséget éreztem, hogy megvédjem, ha baj történik. És nem hívtam el a barátnőm, mert szégyelltem, ha az apukám más előtt is kiabál és csúnyán beszél. Ők ehhez nincsenek hozzászokva. Viszont akaratom ellenére mégis sokszor megtörtént, és azt az érzést senkinek nem kívánom.

Biztos sokan azt hiszik, hogy a kisgyerekek elfelejtik a rosszat, és úgyis csak a jó marad meg bennünk. Azonban ez egy tévedés. 10 évvel később, a hintámban ülve a legtöbb rossz dolog eszembe jut, ami velem történt. Mind, ami a törést okozta bennem. Mind, ami miatt ma már csak a rossz dolgokra tudok emlékezni. De még így sem vágyok egy másik gyerekkora, mert van egy anyukám, akivel a legnehezebb időkben is egymás mellett álltunk, aki minden örömöt megad, amire szükségem van. És itt van a hintám is, ami őrzi velem annak a szép napnak az emlékét.”