Betolakodó

“Még csak egy napja vagyok kórházban, de már unom a fekvést és a semmit tevést. Persze az anyukám el se mozdul mellőlem. Aggódó szemmel figyel minden változást, amit a gép kijelzője mutat. De eddig az ég világon semmi nem történt. 

Minden 2 héttel ezelőtt kezdődött, bár a folyamat már egész régóta tarthatott. Egyre kevesebbet ettem, ami miatt a súlyom is jelentősen lecsökkent. Nem mozdultam ki a házból, hogy találkozzak a barátaimmal, inkább feküdtem a kanapén a TV előtt. Mindennapossá váltak a fejfájások, és amikor az orrom vére is eleredt, anyukám elvitt a legközelebbi kórházba. Mikor rám néztek azonnal elküldtek kivizsgálásokra, amiknek a nevüket meg se tudtam jegyezni. Az eredményt egész hamar megtudtuk, amikor a főorvos úr bejelentette, hogy találtak egy kisebb csomót az agyamban, ami nagy valószínűséggel rosszindulatú daganat. Anyukám azonnal összeomlott, bár azóta próbálja tartani magát előttem. A dolgok azóta felgyorsultak, az orvosok remélik, hogy még időben érkeztem. 3 nap múlva felnyitják a koponyám, és kioperálják a betolakodómat. Hogy félek-e?! Talán igen. De nem is a műtéttől, mert akkor aludni fogok, hanem ami utána következik. Alig épülök fel a műtétből, már kapni is fogom a kemoterápiát. Na, az már számomra ijesztőbb. Tudom, hogy ez lesz a legkisebb gondom, de mégsem akarom, hogy kihulljon a hajam, vagy hogy felpuffadjon az arcom. 

Egy súlyosabb betegség általában megváltoztatja a legtöbb ember gondolkodásmódját. Máshogy kezdik látni a világot, és hálát adnak azért is, amire a betegségük előtt sose gondoltak volna. Amikor valaki meglátja azt a bizonyos fényt az alagút végén, értékelni kezdi az életét, és mindennél fontosabb lesz a számára. A szerencsésebbek könyvet írnak a küzdelmükről, hogy másoknak reményt és erőt adjanak az előttük álló harchoz. Az én célom is hasonló, mint másoké. A szüleim belebetegednének, ha elveszítenék az egyetlen gyermeküket. Az egyetlen célom, hogy túléljem a rákot, levegyem ezt a hatalmas terhet a szüleim válláról is, és hogy pár év múlva már csak sóhajtva emlékezzünk vissza ezekre az időkre. 

A másik probléma, amit még el kell intéznem, hogy van egy barátom, aki eddig az egészből semmit nem tud. Szeretem, és nem akarom, hogy ő is összeroppanjon a hír hallatán. A napjaimat főleg azzal töltöm, hogy próbálom eldönteni, hogy egy szakítás vagy az én leépülésem okoz nála nagyobb törést. Azonban azt tudom, hogy Ő melyiket választaná. Fordított helyzetben se lenne másképp. Essünk túl rajta, mert ki tudja mennyi időm lesz még erre.

A telefonom tárcsázta a számot, és Mark azonnal fel is vette. Még boldogan.
– Szia drágám. Mi újság? Pont most értem haza edzésről. 
– Szia. Szeretnék veled beszélni. Ráérsz most? – A szívem a torkomba dobogott. Annyira féltem, hogy mit fog reagálni erre az egészre.
– Rád mindig van időm. Pár perc és ott vagyok. 
– Várj! Ne hozzánk menj, mert ott most senki nincs. Gyere, kérlek, a kórházba. Második emelet 219-es szoba. Szeretlek.

Egy gyors mozdulattal ki is nyomtam a telefont. Nem akartam a telefonban magyarázkodni, mert tudtam, hogy azonnal válaszokat vár. Anyukám indult haza, hogy egyedül hagyjon bennünket, de százszor meg kellett ígérnem, hogy azonnal szólunk neki, ha történik valami. 
5 perc múlva halk kopogással Mark lépett be a szobába. Amikor meglátott, fehérré vált, mint a fal. Nem gondolta volna még reggel, hogy a napja ilyen irányt vesz. És még a legrosszabb ezután jön. Leült az egyik kis székre az ágyam mellé, és tudtam, hogy tovább nem húzhatom a dolgot. Felültem, megfogtam a kezét, és elkezdtem a mondanivalómat, mielőtt bármit is kérdezhetett volna. Mindent részletesen elmondtam, semmit nem hagytam ki. A történetem végére az arcán már könnyen folytak, csak úgy, mint az enyémen. Kétszer megküzdök a rákkal, csak ne lássam még egyszer ezt a fájdalmat az arcán. Pár percig egyikőnk se szólalt meg, fejét az összekulcsolt kezünkre fektetve gondolkozott. 

– És most mi lesz? Mit fogunk csinálni? – kérdezte elcsukló hangon. 

– Figyelj! Én se így terveztem a jövőnket. Mindennél jobban szeretlek, ezt te is tudod, és csak azért gondolkoztam el ezen a lehetőségen is, mert meg akarlak védeni. Nem szeretném, ha abból állna az életed, hogy minden nap bejössz és próbálsz te is erősnek mutatkozni előttem, mint az anyám, csak is azért, hogy ne tudjam, hogy mennyire rosszul vagyok. Nem akarom, hogy azt nézd, ahogy egyre jobban leépülök. Neked viszont megmaradt a normális életed, ami nélkülem is megy tovább. Ahogy eddig. 

Eddig bírta hallgatni, de láttam rajta, hogy ez is nehezére esett.

–  Nem! Nem! Hogy is gondolhattál egyáltalán erre? Azt hiszed magadra hagylak, csak azért , hogy nekem jobb legyen? Hát nem! Tudd meg, hogy nem. Mindig melletted leszek, bármi történjék is. A végsőkig itt leszek, amíg meg nem gyógyulsz. El se hiszem… – kezdtem beleszédülni, ahogy fel-le járkál az ágyam előtt. Rászóltam, hogy üljön vissza mellém.

– Nyugodj meg, kérlek. Megértettem, hogy nem akarod, és valamilyen szinten tisztában is voltam ezzel. Csak nehéz elfogadnom, de persze nekem is könnyebb lesz, ha mellettem leszel. Köszönök neked mindent, és azt is, amit ezután fogsz tenni értem. Megígérem, hogy nem hagyom kárba veszni ezt a sok jót, és mindent a normális kerékvágásban folytathatunk. 

Csak bólintani tudott, majd befeküdt mellém az ágyba, és összebújtunk. Ezen túl vagyok. Már nem maradt más feladatom, mint jól reagálni a műtétre, a kemoterápiára, és legyőzni a betolakodót. És nem adom fel, mert mindenki mellettem áll, aki számít. “