” 15 évesen a világ már felfigyelt rám. Újságokban , tévéműsorokban szerepeltem, és csodagyereknek neveztek. Reményt láttak bennem, hogy hírnevet hozok a mi kis városunknak. Születtek olyan könyvek is, amik az életemnek azt a részét firtatták, ami még be se következett. Nevetséges! Sose tartottam magam átlagon felülinek. Csak egy gyerek voltam, akinek az ideje nagy részét a balett töltötte ki. Természetesen imádtam. Jó voltam benne, de nekem ennyi elég is lett volna. Nem vágytam hírnévre, arra, hogy a világ bármelyik pontján felismerjenek. De elindultam már ezen az úton, és ez ellen nem volt mit tenni.
Este 9 óra volt, és tél. Általában hamarabb végzek, de most a hétvégi előadás miatt tovább tartott a táncóra. Elköszöntem a többiektől, és gondoltam levágom az utat, ha már így elhúzódott az idő. Nappal kifejezetten szerettem ebben a ligetben üldögélni egy könyvvel a kezemben, és élvezni a napsütést, de így télen és éjszaka elég ijesztőnek hatott. Gondoltam 5 percet csak kibírok, amíg átvágok rajta. De az élet szeret beleköpni a levesünkbe. Pár fiatalt pillantottam meg a játszótéren. Nem akartam visszafordulni, hogy ne tűnjek gyávának és ne keltsem fel a figyelmüket. Reméltem, hogy észrevétlenül el tudok menni mellettük. Lélegzetvisszafojtva gyorsítottam a lépteimen. Istenem, csak mihamarabb jussak ki innen. Minél közelebb értem hozzájuk, annál kivehetőbbek voltak a szavaik, és annál egyértelműbb volt, hogy lecsúszott pár ital a torkukon. A sors újabb fintoraként felfigyeltek rám. Nem voltam olyan gyors, hogy kiérjek. Utolértek. Hárman voltak, az időjáráshoz képest alul öltözve. Az alkohol fűtötte őket.
– Hello kislány! Van kedved játszani? – Hatalmas nevetésbe törtek ki, mintha ez akkora poén lett volna. Hát én nem nevettem. Nem akartam visszaszólni, nehogy azt higgyék, hogy ez felhívás keringőre. Azonban nem adták fel.
– Ne legyél ilyen szótlan. Szeretem, ha az én kiscicám hangos. – Újabb nevetés. – Nem gondolod, hogy túl sok rajtad a ruha? Vedd már le ezeket!
Dülöngélve, vihogva kezdték el letépni rólam a ruhákat. A sapkámat és a sálamat eldobálták, a kabátom gombjai is leszakadtak. A hideg azonnal megcsapott, mert a kabát alatt csak a balettruhám viseltem. Próbáltam ellökni magamtól őket, de ettől csak még erősebben szorítottak. Megfordult a fejemben, hogy kiabálok, de ilyenkor épp eszű ember nem jár a ligetben. Csak gratulálni tudtam magamnak.
– Hé ember, nézd már! Ez az a kiscsaj, akit az újságban láttunk. Már nem azért, de fullosabbnak gondoltalak. – Már a kabátomat is leráncigálták rólam, és ott álltam trikóban, rövidnadrágban és harisnyában. Nem tudtam, hogy a félelemtől vagy a hidegtől remegek. Képtelen voltam gondolkodni, a szó szoros értelmében lefagytam. Amikor jó viccnek tartották, hogy fogdossanak, beszálltam a lökdösődésbe, de így is erősebbnek bizonyultak. Hárman kezdtek el rám mászni. Az egyik a kezemet fogta össze a hátam mögé, a másik a nyakamat csókolgatta, a harmadik pedig megfogdosott, ahol még ért. Rettegtem. Nem tudtam mit tehetnék ellenük. Átfutott a fejemen a családom, hogy ez után milyen szenvedéseken kell nekik is keresztül menniük. Nem tetszett nekik az ellenállásom, a földre löktek. A kezembe azonnal belenyilallt a fájdalom, de a következő rúgásra nem számítottam. A jókedvük haragba váltott át, amit rajtam vezettek le. Ahol csak tudtak ütöttek, rúgtak, a hajamat tépték. A szememet elárasztották a könnyek. Képtelen voltam megmozdulni, már csak azt kívántam , hogy érjen véget ez a szörnyűség. Bárhogyan. A kívánságom be is következett. 10 perc “szórakozás” után megunták, és jobbnak látták tovább állni. Azt hitték meghaltam. Engem pedig ott hagytak, kiterülve a földön, vérben és hóban feküdve. Nem láttam lehetőséget a megmenekülésre. Vagy megfagyok, vagy a sérüléseimbe halok bele. A szememből csorogtak a könnyek, és az utolsó gondolat, ami átfutott az agyamon, az a sok életemről szóló könyv, ami feleslegessé vált, mert híres táncos helyett most 15 évesen reményekkel és álmokkal telve halok meg.”
