Volt, ami volt

” Délután 4 óra van. A suliban ilyenkor már csak azok a diákok vannak, akiket a délutáni elfoglaltságuk is ideköt. Plusz én. Egyedül, egy nyitott könyvvel ( hogy ne tűnjek túl idiótának ) ülök az egyik padon, és a focistákat bámulom. Bár igazából csak az egyikről nem tudom levenni a szemem. Mindenki életében előbb vagy utóbb eljön az a pillanat, amikor elgondolkozik azon, hogy az idő milyen gyorsan telik, és akár egy szempillantás alatt mennyi minden változhat körülöttünk. És velünk. Ahogy nézem Őt, sose gondoltam volna, hogy ez nálam most fog bekövetkezni. Voltam már szerelmes, mindennél jobban. Ez az a fajta szerelem, amikor bármire képes lennél a másikért, amikor azt kívánod, bárcsak örökké tartana, amikor a rózsaszín felhőtől nem látod magad körül a világot. Azonban Vele más volt. Szerelmes voltam, azt hiszem, de a mostani viszonyokat nézve már nem vagyok teljesen biztos benne. Elhittem, hogy lesz jövőnk, és eljön az idő, amikor akadályok nélkül lehetünk együtt. Pár kedves szó, pár szép gesztus, és az a hatalmas vonzalom, amit egymás között éreztem volt az oka annak, hogy vakon megbíztam benne. De, mint a mondás tartja, semmi nem tart örökké. Meg kell tanulnod , hogy az életben semmit nem szabad komolyan venni, mert hatalmasat fogsz zuhanni és csalódni. De azt is be kell látni, hogy nem mindig könnyebb az agyaddal gondolkozni, miközben a szíved a végzeted felé húz. Én most az agyamra fogok hallgatni, és kizárok minden olyan gondolatot, ami vele és a múlttal kapcsolatos. Rájöttem ,hogy nem mindig éri meg megbocsájtani, mert természetesnek fogják venni, és a rossz újra bekövetkezik. Az, hogy fájdalmat okoznak neked. Be kell látni, hogy bármennyire fontos neked az a személy, nem lesz ott, amikor szükséged van rá, mert csak magát és a saját problémáit látja. Én mindig nehezen hoztam meg ezeket a döntéseket, de itt az ideje, hogy ezen tovább lépjek és másmilyen életet kezdjek el élni, mint amilyet előre elterveztem. Mégse bánom, hogy mind ez megtörtént. Megtapasztalhattam, hogy milyen az, amikor két ember között “szikrázik a levegő” , és amikor remegés fut át az egész testemen az érintésétől. Ha legközelebb szerelmes leszek, ezt akarom érezni. De most nézem Őt, aki mindezt képes volt nálam elérni, és elfogadtam, hogy a mi utunk ennyi volt, és el kell Őt engednem. Kettőnk közül ez biztos nekem lesz nehezebb feladat, de az utóbbi időkben lejátszott “csaták” is a döntésemet igazolják. Egy utolsó pillantás, egy utolsó elejtett sóhaj, majd a cuccomat összepakolva a hátam mögött hagyom az iskolát, és vele együtt Őt is. “