Egy szép kezdet

” Fel-alá rohangáltam a szobámban. Egyszerűen nem tudtam lenyugodni. Minden ruhámat felpróbáltam, a hajamat már vagy századjára csináltam újra, de mindig ugyanúgy néztem ki. Különlegeset akartam. Én akartam különleges lenni, mert ez az este is az lesz. Anya se volt a hasznomra, mert mindenre azt mondta, hogy remekül áll és így vagyok tökéletes. Nyugtattam magam, hogy annyira nem ronthatom el az estét. Végül is csak egy mozi lesz, semmi komoly…
Lassan lyukat vájtam a padlóba, amikor megszólalt a csengő. A pánik újult erővel tört rám, de rohantam is le a lépcsőn, mielőtt anya beinvitálja egy teára vagy egy bájos csevegésre. A kabátomat magamra ráncigálva nyitottam ki az ajtót, amin a lendület miatt majdnem kizuhantam. 

És akkor megláttam Őt. Blake Keller. 

Uralkodnom kellett magamon, hogy ne folyjak szét előtte. A hűvös szél ellenére csak egy vékony dzseki volt rajta, alatta egy egyszerű fehér póló, fekete nadrággal, mégis úgy nézett ki, mintha egy filmből lépett volna ki. A fekete haja a szokásosnál már hosszabb volt, ami miatt mindig késztetést éreztem arra, hogy kisimítsam a tincseit a szeméből. Mikor feleszméltem az ábrándozásból, rájöttem, hogy valószínűleg arra vár, hogy végre elinduljunk. Vagy hogy egyáltalán meg tudjak szólalni. Beköszöntem anyunak, de a választ már meg se vártam. 

Az út a moziig csak pár perc volt, aminek igazán örültem, mert a csend kezdett néha kínossá válni. Rájöttem, hogy nem is tudom, miket játszanak mostanában, így a döntést Blake-re bíztam. Megvettük a kötelező pop corn-t meg a kólát, és megkerestük a helyünket. Nem akartam hangosan csámcsogni, mert az mégis csak elég gáz lenne.
A film egészen elviselhető volt, körülbelül a feléig, amikor aztán megjelent minden fajta zombi, vér, gyilkolás, apokalipszis. Amit én mindig is kerültem. Próbáltam a figyelmemet másra terelni, de valahogy a szemem mindig a vászonra tévedt. Apró sikolyok hagyták el a számat minden félelmetes résznél, ami lehet, hogy másnak nem is volt az. És akkor hirtelen Blake magához ölelt, amitől egyből megszűnt a félelmem.. mert nem tudtam másra koncentrálni, csak a kezére a vállamon. Ezt vajon azért csinálta, mert tetszek neki, vagy csak látta, hogy mennyit szerencsétlenkedek? Ehhez hasonló kérdésekkel foglalkoztam, egészen addig, amíg a filmnek vége nem lett. Ha jobban belegondolok, semmire sem emlékszek, ami talán egy nyugodt éjszakához fog vezetni. 

A levegő már eléggé lehűlt, a kabátomat meg sikeresen a kocsiban hagytam, és sajnos már nem is ölelt át, amitől felmelegedhetnék. Aztán olyan történt, amit soha nem gondoltam volna, hogy nekem is részem lesz valaha ilyenben. Blake levette a kabátját, és rám terítette. Azt hiszem, ennél jobb estém soha nem lehet. A haza fele úton már feloldódtunk, sokkal könnyebben ment a beszélgetés és a nevetés, és már csak arra figyeltem fel, hogy megálltunk a házunk előtt. Most nem tudtam igazán, hogy mit kellene csinálnom. Az elköszönés mindig is egy kínos dolog volt. Vártam, vártam.. de semmi nem történt. Így mondtam egy sziát, és kiszálltam. Tudtam, hogy képes vagyok elrontani, pedig minden olyan tökéletesen alakult. De akkor valaki megfogta a könyököm.

– Nálad maradt a kabátom. – Óó, hát persze. Most már komolyan azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld. – Persze, maradhat, de ez legalább egy jó indok volt, hogy utánad jöjjek. 

És megcsókolt. Egyszerre volt gyengéd és érzéki. Pont olyan, amitől egyből szerelembe estem. Kiélvezve a helyzetet, belemarkoltam a hajába, ami miatt a csók szenvedélyesebbé vált. Mintha mindkettőnk élete a másiktól függne. Nem akartam, hogy ez az érzés valaha véget érjen. De túl szép volt, hogy ez így legyen. Elhúzódott, vággyal teli szemmel rám mosolygott, és visszaindult a kocsihoz. Én meg csak álltam ott, megsemmisülve, remegő lábakkal, egészen addig, amíg a kocsi el nem tűnt. Abban a percben nem lehetett nálam boldogabb ember.. és még a kabátja is nálam maradt. ”